A kárhozat éjjele regénysorozat

A kárhozat éjjele regénysorozat
A halál csak a kezdet

2020. október 16., péntek

A kárhozat éjjele IV/ Itália

Folytatásokban!!!


 

1. fejezet: Áldás 

 

Itália, Firenze

Szent Kereszt Bazilika

1488. április 26.

 

- Michele!

A magas, elnyűtt fekete ruhát hordó fiú megfordult a halk hang hallatán. Az est meleg sötét takarója elaltatta már a várost. Csöndes és nyugodt volt minden. A fiú elhaladtában megsimította a lezárt vasajtót. Lassú, elgyötört léptekkel haladt a félhomályban álló alak felé és amikor odaért, felemelte fiatal arcát. Zúzódás friss nyoma éktelenkedett bal szeme mellett, szája sarka felrepedt, a seb fájdalmasan húzódott, ahogy elmosolyodott. Mert észrevehetően nagy fájdalmai ellenére a koravén bölcsességet sugárzó fiatal fiúnak volt ereje mosolyogni.

- Üdvözöllek!

Ralph összeszorította ajkait, mert a fájó zsibongás mindjobban felerősödött. Vér!

- Megint bántott? – hördült fel. A gyermek arca eltorzult.

- Nem tehet róla. Bizonyára szeret, azért teszi. Csak meg akar óvni.

- Ugyan mitől? Az apád egy vadállat!

- Igen az. De mégiscsak az apám. Tisztelnem kell.

Ezt az utolsó két szót egy acsarkodó kutya mérgével sziszegte. Őrjöngő harag égett arcán. Büszkeség, bánat, meg nem törhető bátorság lüktetett vékony alakjában.

- Ez derék dolog. De közben a félelem felemészt, ahogy az ütlegelés is.

Az ajtóra mutatott és amíg a gyermek odafordult, úrrá lehetett gyötrő vágyain, agyarai visszahúzódtak.

- Mit keresel itt éjnek évadján?

- Anyám nyugszik idelent. Hozzá jöttem.

- Voltál bent?

- Nem. Már bezárták. A sekrestyés igen goromba fráter.

- El ne mozdulj innen.

A vámpír, aki halandónak adta ki magát, nem váratta meg soká. Szinte azonnal visszatért, ujján lóbálva a jókora kulcsot.

- Szó nélkül odaadta – vigyorgott. Megvárta, amíg a fiú kinyitja és előreengedte. Hátratett kézzel sétált fel utána a küszöbig. Ám onnan egy tapodtat sem mozdult. Mikor ifjú barátja visszakanyarodott hozzá, kíváncsian nézett rá. Lejjebb állt az alsó lépcsőn és így szemük pont egy vonalba került.   

- Jöjj te is – szólt csöndesen a halandó fiú. Ralph meghökkent hangja változásán. Mintha nem is 13 éves kölyök lenne, hanem jóval több, egy érett férfi. És ahogy ránéz… zavarba ejtő… mintha az ő halhatatlan lelkébe tekintene. A magas barna vámpír a firenzei nemesi ifjak selyemruhájába bújva képtelen gondolatokkal állta annak a nyugtalanító szempárnak pillantását. Végül lehajtotta fejét és átlépte a küszöböt. Megsimította a fekete göndör fürtöket.

- Keressük meg édesanyád sírját, Michele.

Némán haladtak végig a csöndes templomon. Michele élete nyitott könyv volt a vámpír számára. Tudta, hogy 7 éve történt a haláleset és a kegyetlen apa azóta újra nősült. Bár gyászolt még, de a nősülést muszájból tette. A gyermekeknek anya kellett. Sajnálatos azonban, hogy az új asszony ennek a fontos szerepnek nem vált be. A fiú arcán könnyek peregtek alá, mégis megállt egy angyalszobor mellett és finom ujjaival megsimította annak mezítelen lábait. Ralph odaállt mellé és átkarolta a sovány vállat.

- Mit látsz benne? Mi hajt, hogy újra és újra ellenszegülj apádnak?

- Nem tudom. Csak érzem a szükségét. Bármit látok, azt lerajzolom.

- Ma is rajzoltál? – felhúzta szemöldökét. Arca kedves volt.

A fiú elvörösödött a sötét ellenére jól látszott színe változása. Pironkodva vette elő a ruhája alá rejtett rajzot. Egy koldus volt. Oly részlet gazdagon kiemelve ruházata, testrészei, szakálla és könyörgő tekintete, hogy a vámpír egészen megdöbbent. Mintha nem is fekete szénrajzot nézne, hanem szoborvázlatot.

- Talán a dajkám miatt van.

- Hogyan? – Ralph nem értette. A fiú visszanézett még az angyalra, aztán továbbsietett.

- Van egy babona Firenzében. A dajka tejével az ember magába szívja annak természetét.

- Nahát! Érdekes szokások.

- Az én dajkám családja kőművesekkel volt tele.

- Atyád gondolom ezerszer elátkozta a kedves hölgyet. Mit is akar belőled nevelni?

- Bankárt.

Halkan nevettek. Szegény kölyök. Családja nem érti meg, nem lel támogatóra sehol. Elnézte, ahogy ott térdepel a halott anya síremlékénél és sírva imádkozik. Aztán karja libabőrös lett. Nem fordult hátra, hanem egyre csak várt. Két finom kar siklott át derekánál és virágillatot párologtató sötét hajtincsek simították végig hátát.

- Ha a hegy nem jön Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez – súgta a nem evilági hang, melynél izgatóbbat, édesebbet nem hallott még. Megszorította a kecses ujjakat és megfordult. Hosszasan csókolták egymást, Ralph ujjai a sötétbarna hajzuhatagba túrtak. Aztán elszakította szomjazó ajkait és ragyogó ezüstszín szemei, gyönyörködve nézték az előtte álló alacsony kis nőt.

- Sarah!

˜

 

Anglia, London

1488. április 26.

 

Rhys Thomas behajtotta maga mögött a lovagterem ajtaját. Sietett, mert fia odakint játszott a kertben. Csengő kacagás hallatszott a rózsabokrok közül. A tíz éves fiúcska előrontott a rejtekhelyről és nyomában ott ugrált a nagy szürkésfehér farkas és igyekezett fellökni a szaladó lábakat. Thomas füttyentett egyet. A farkas füleit hegyezve felkapta fejét, aztán kilógatta vörös nyelvét.

- Apa!

Kitárta karjait és felkapta a felé szaladó zömök kis grófot majd megpörgette a levegőben.

- Tudod-e Gruffydd milyen megtiszteltetés ért ma?

- Megkaptad a koronát?

Az apa nevetett.

- Nem dehogy. Az Henrik királyunké.

- De te vagy a legnagyobb Wales-ben.

- Ez igaz. De mégiscsak ő a király. A dicsőség, a tiéd gyermekem. Együtt fogsz nevelődni a kis herceggel Arthurral. A lovagja lehetsz Anglia következő királyának.

- De Arthur még csak két éves.

- Egyszer azonban felnő. Ahogy te is. Lio! – füttyentett halkan. A farkas odaszaladt és hívogatóan nyüszített.

- Megyünk már te éhenkórász – régi harcostársa most kedvesen megveregette erős nyakát és fiát vállára emelve sietett a trappoló állat nyomában.

Jasper Tudor halála óta Rhys Thomas volt a legnagyobb erőt képviselő walesi nemes. Henrik nem felejtette el ő és harcostársa érdemeit és busásan megjutalmazta szolgálataiért. Most arra kérte tehát, hogy gyermekének a leendő walesi hercegnek nevelője legyen és fia lépjen be azok ifjú seregébe, akik védelmezni fogják Arthurt. A kis herceg oly neves keresztszülőkkel dicsekedhetett, mint Elisabeth Woodville, Thomas Stanley és John de Vere Oxford első grófja. A névválasztás nem volt véletlen. Henrik meg volt győződve arról, hogy visszatér az aranykor elsőszülött fia érkeztével és a nagy elődről nevezte el még meg sem született reményteljes örökösét. Mit tesz Isten, tényleg fiú lett az elsőszülött. Az udvari történész, aki a király családfáját egészen Camelot uráig eredeztette, fellélegezhetett.

 

˜

 

Caspar ébredése óta az erdőt járta. Lóháton érkezett, de aztán hagyta hátasát szabadon bóklászni. Fegyvertelenül érkezett, csupán egy csokor virágot hozott. Alvó, szoros szirmokba takarózó liliomokat. A hold vezette és a szíve helyén lüktető, égő szomorúság. Amikor meghozták a hírt, fájdalmas dühében ölni vágyott. Ölni, amíg csak tart az éjjel, nem számít, hány halandót visz pusztulásba gyásza. Aztán lehiggadt és elindult. A fák közül kilépő fenséges szarvasbika nyugodt mozdulatlansága csaknem szoborszerű szépséget kölcsönzött neki. Agancsa a sápadt holdfényben fürödve fehér ragyogással égett. Követte a vámpírt egyre beljebb, Josiane elvarázsolt rengetegébe.

A nemesi család vastag fallal körbevett birtoka az esti órák ellenére szokatlan nyüzsgéstől volt hangos. Az alakváltók tisztelettel köszöntötték az idős vámpírt, akinek megtévesztően fiatal arca elbűvölte valamennyiüket, kivétel nélkül. Meghajtották fejüket és emberi avagy állati alakjukban követték. Caspar végighaladt a szimmetrikus kertek mellett, a gondosan tisztán tartott kövezett utak egyre közelebb vitték céljához. Kísérete eközben finoman elmaradozott és már csak a nyugodt léptekkel baktató hímszarvas járt nyomában. Amikor feltűnt a ház a vámpír arca eltorzult. Lenézett a kezében tartott csokorra. Ilyenkor gyűlölte az időt, mely adatott számára. Idő mely felfalja a halandókat, alakváltókat, vérfarkasokat. Idő, melynek terhe egyedül az övék. A fenséges halhatatlanoké.

- Nagyuram.

Caspar félig hátrafordult a mély hang hallatán. Magas, fekete hajú daliás ifjú közeledett felé. Mezítláb volt, és természetesen meztelen. A vámpír hallgatagon nézett rá, aztán lekapcsolta köpenyét és átnyújtotta a fiatal férfinak. Annak magas, robosztus termetén úgy állt a kisebb fiúra méretezett hosszú köpeny, akár egy ókori tunika. Erős combjai kilátszottak alóla.

- Damian vagyok. Josiane fia.

- A fia? Soha nem mesélt rólad.

- Nem. Tegnapig rejtve maradtam. Emberek között éltem, távol innen.

- Ugyan miért?

- Azt hitte, ezzel megvédhet. Ha úgy tesz, mintha nem is léteznék.

- Nem akarta, hogy ismerjenek?

- Nem akarta, hogy olyan legyek, mint ők – mutatott körbe.

- De a vér nem válik vízzé.

- Saját bőrömön tapasztaltam – mosolyodott el fájdalmasan az ifjú. – Tizennégy éves voltam, amikor először megtörtént. Az atya, aki nevelt, szerencsére megértőnek bizonyult.

Caspar érdeklődve húzta fel szemöldökét. Damian a homlokához nyúlt és megkocogtatta.

- Amikor nőni kezdtek az agancsok, rendelkezésemre bocsátotta a nyírest. Nagyon tudnak viszketni tavasszal.

Most elhallgatott és a ház felé biccentett.

- Téged várt nagyuram.

- Te nem jössz?

- Én… én már elbúcsúztam tőle – zavartan elfordult és sietve csaknem futva igyekezett vissza a sűrűbe. Caspar látta még, ahogy a köpenyt ledobja és az átalakuló szarvas könnyedén átugorva egy alacsony sövényt végleg beleveszett a sötétbe. Halk beszélgetés hangjait vitte felé a könnyed esti szellő. Odafordult és látta amint az ajtó kinyílik és két idősebb asszony lép elő, majd könnyed pukedli után várják, hogy ő Anglia vámpír ura belépjen a féltve őrzött otthonba. Csakhogy nem övék a ház. Caspar megtorpant a láthatatlan fal előtt és várt.

- Jöjj Caspar! – lehelte, sikoltotta, hörögte a szenvedő és a vámpír akár egy fekete villanás bent termett betegágya mellett. A liliomok szanaszét szóródtak a földön, ahogy kiestek karjai közül, mert ölelésébe vonta a törékeny nőt, aki őt oly hosszú évtizedeken át boldoggá tette.

- Miért ilyen nehéz? – nyögte a vámpír borzongva és megcsókolta az aszott arcot. – Miért ilyen elviselhetetlen?

- Ez a halandó élet, kedvesem. Eljött az idő.

A fiúalak ekkor felmászott az ágyra és karjába vonta a csonttá soványodott testet. Simogatta a hófehér hajat, mely két kis fonatba igazítva hevert a párnán. Hol volt már a gyönyörű szélfútta barna hajzuhatag? Elmosta az idő, ahogy a finom arcvonásokat is pókhálóval csíkozta tele. Josiane észrevétlen megöregedett és hosszabb ideje betegeskedett is. Caspar távolról követte sorsát és időről időre pénzt küldött a legújabb gyógymódokra és fizette a messze földről érkező tanácstalan felcsereket és végül a gyóntató papokat.

- Szép volt az életem. Szerettél engem még akkor is, amikor már elvesztettem nőiességem.

A vámpír megcirógatta aszott bőrét és ujjai nyomán csókjaival szórta tele a könnyes arcot.

- Nekem mindig szép leszel Josiane. Nem érdekel, hogy eljárt feletted az idő.

Szorosabbá vált ölelése és a haldokló belesüppedt az erős karok hűs védelmébe.

- Ne felejts majd el. Gondolj rám néhanap.

- Hogyan is feledhetnélek kedvesem? Te voltál az első asszony, aki velem maradtál. Az első, aki nem hagytál el idő előtt.

Megcsókolta az öregasszonyt. Josiane nehéz szívvel sírt és tiltakozni akart, de a vámpír akarata most is győzött felette. Caspar csitította és hajába mormogott csöndesen.

- Köszönöm a szerelmedet. Tudom, hogy nem könnyű egy szörnyeteg szeretőjének lenni.

- Az életem oly hosszú volt, mégis most a végén egy szempillantásnak tűnik.

A vámpír nem felelt. Az ő létezésén végigtekintve ugyanezt elmondhatta magáról. Egy szempillantás csupán mindegy, hogy emberi vagy démoni léptékkel mérik. A sok küzdelem, vágy, kín semmissé válik a végén.

- Kedvesem – szólt megható gyöngédséggel és felemelte Josiane állát.

- Van egy láda a sarokban – zihálta a nő és reszketeg ujjával mutatni próbálta.

- Mit szeretnél? Mi van benne?

- Egy Biblia.

Caspar azonban szelíden nemet intett.

- Nem kell szerelmem. Tarzitius testvértől tanultam az igét, nála bölcsebbet nem ismertem soha. Majd elmondom, amit hallani akarsz.

- A Prédikátortól beszélj nekem.

A vámpír arca elkomorult. A Prédikátor. Oly igaz tényeket mond el a maga száraz valójában, mely örök és nem múlik el. Josiane imára fonta ujjait és Caspar ráfektette övéit a lassan kihűlő emberi kézre.

- Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt – kezdett bele az elbeszélésbe. Az ölelésében fekvő nő csöndes örömmel hallgatta. Halhatatlan szerelmese halk szavai visszarepítették azokba az évekbe, amikor még ifjúsága teljében, legszebb virágjában szerette a vámpírt, ahhoz az éjszakához, amikor először találkozott az éjszaka urával. A sötétség óráján…

 

Lélekszakadva rohant a folyópart mentén. Hajából kioldódott a szalag, szoknyáját megtépték a vadrózsák. Mezítláb szaladt, szétszaggatott ingecskéjét szorosan összefogva melle előtt. Zuhogott az eső, de ő fel sem vette. Csak rohant egyre messzebb a kúriától, ahová elhurcolták esküvője éjjelén. Az első éjszaka joga… mily barbár szokás. Fiatal férjét úgy helybenhagyták, hogy kétséges volt az is életben marad-e a következő hajnalig. Lovasok vágtattak utána, hajtották, akár egy erdei vadat. Nem álltak oly messze az igazságtól, de Josiane ezt akkor még nem tudhatta. Soha nem változott még át. Csupán tizenhat éves volt. Szerelemből választotta a jóképű kovácslegényt és mivel árvák voltak mindketten csupán a falu papjának áldása kellett ahhoz, hogy egybekeljenek. Ám a boldog esküvőt széttépte földesuruk követelőzése. Látta még, ahogy férjére rontanak és a bivalyerős ifjú birokra kel a katonákkal. Őt magát nyeregbe dobták és már vitték is. Úgy tudott elszökni, hogy még az erőszak előtt inni kért a borból és egy óvatlan pillanatban arcon locsolta a felhevült nemest. Most aztán az életéért rohant. Már nem a szüzessége volt a tét, hanem a létezése. A folyó elkanyarodott, a gázló még nagyon messze volt. Hirtelen ötlettől vezérelve belevetette magát a hideg fekete habokba és csapkodva, fuldokolva vergődött a túlpart felé. Kapálózó lába már köveket ért, de ereje fogytán volt. Nagyot kortyolt a vízből. Ruhája alattomosan húzta lefelé. Feje újra alámerült és ahogy felrúgta magát, a levegő újult erővel tört tüdejébe. Ekkor egy kéz nyúlt érte és a rátekintő fekete szemekben kérlelhetetlen erő ragyogott.

- Kissé szokatlan óra ez a fürdőzéshez nem gondolod?

Erősen kapaszkodott a sápadt alkarba és kimerülten hagyta húzatni magát. Köhögve mászott ki és a fiú sietve ráterítette saját ingét, ne vacogjon annyira. Elsimította homlokából a barna vizes hajtincseket. Aztán meghallották a kiáltásokat. A csodaszép leány ajkaiba harapott nehogy felsikoltson.

- Ott van! A túlparton!

Egyszerű ünnepi ruhája úgy világított, hogy csak a vak nem vette észre.

A fiú odahajolt hozzá. Nem volt emberi szaga. Inkább csak a környező erdő illatozott körülötte, mintha ő maga is szerves része lett volna. Furcsa egy fiú volt, annyi bizonyos.

- Kissé beljebb egy szikla mentén fordulj jobbra. Végig az ösvényen. Egy házhoz érsz. Ott várj.

- Veled mi lesz? Fegyvereik vannak.

- Én meg éhes vagyok – vonta meg a vállát ismeretlen megmentője.

- Hogyan?!

- Semmi. Ne is törődj vele. Csak siess. Ami most történni fog, nem éppen fiatal hölgyeknek való.

Caspar megvárta, amíg a félelemtől remegő leány eltűnik, aztán lecsapott. Irgalmas volt azon az éjjelen. A lovakat nem bántotta. Amikor végzett és felkelt az utolsó elnémított áldozat mellől, elindult visszafelé.

A kis házban nem mozdult semmi. Halandó nem tudhatta, vajon üres-e az erdei lak. De ő érezte az élő jelenlétét, azt is tudta melyik szobában vár rá. Csurom vér volt, így nem akart a szeme elé kerülni. Aztán csak állt mozdulatlanul, mert az ajtó kinyílt és a mezítlábas vizes ruhás szépség kilépett a fűre. Egy pillanatra megrettent a nem mindennapi látványtól, aztán legyőzve félelmét és undorát, amit a sötét még mindig csöpögő emberi vér keltett benne, és közelebb jött hozzá. Caspar a lány formás testére tapadó csaknem átlátszó ruhácskát bámulta és most, hogy jóllakott, hajdani emberi vágyai az éhség elé tolakodtak. A leány megérintette mellkasát és elkente rajta a vért, hogy a tetoválásokat megnézhesse.

- Mi vagy te?

- Vámpír vagyok – válaszolt nyugodtan.

- Bántani fogsz?

- Téged? Miért tenném?

- Megölted őket igaz? A katonákat a folyóparton.

- Igen. Halottak.

- Nem vittél fegyvert.

Caspar válaszul kieresztette tépőfogait.

- Nincs rá szükségem – felelt morogva.

A lány szeme elkerekedett. Felemelte hideg kis kezét és mutatóujját óvatosan az egyik agyarhoz érintette majd végighúzta rajta ujját. Caspar megremegett az érintéstől, szemei felragyogtak akár az ezüstben fürdő folyóban a hold, aztán a halandó halk sikkantása visszarántotta a földre. Megfogta a kezét és óvatosan lenyalta a kiserkenő vért.

- Éles. Jobb, ha vigyázol – azzal belecsókolt a nyitott tenyérbe, majd eltüntette tépőfogait.

- Gyere.

A lányka nem húzta ki ujjait az ő kezéből, hanem követte vissza a folyópartra. Ott a fiú ledobálta vértől bűzlő ruháit és belegázolt a hideg vízbe, hogy lemossa magáról a ragacsos szennyet. A leányka maga alá húzott térdekkel ült a parton és a tisztálkodó vámpírt nézte.

- Megvan az ideje a születésnek és megvan az ideje a meghalásnak. Megvan az ideje az ültetésnek és megvan az ideje az ültetvény kitépésének – suttogta maga elé a Prédikátor szavait.

A fiú elindult kifelé. Arányos karcsú alakja az időtlen tetoválások díszében sápadt fénnyel égett. Felhúzta ültéből és magához ölelte. Hátrasimította a hosszú barna hajat és végigcirógatta a finom arcot. Mellkasán érezte a leány dübörgő szívverését. Visszhangot vert az ő halott szíve helyett.

- Megvan az ideje az ölésnek és megvan az ideje a gyógyításnak – felelt komolyan. Aztán lehajtotta fejét és szájával megsimította az élő vérpiros ajkait.

- Megvan az ideje a rombolásnak és megvan az ideje az építésnek.

A leány jobb karja az ő vállára siklott és önkéntelen mozdulattal viszonozta a csókot, miközben lehunyt szemeiből könnyek csorogtak alá. Végül eltépte ajkait a vámpírétól és hűvös mellkasára fektette arcát.

- Vigyél magaddal – könyörgött.

- Nem vihetlek. Hiszen még a nevedet sem tudom – szólt halkan.

- Josiane.

Megcsókolta homlokát.

- Visszakísérlek a faluba.

A lány keze görcsösen szorította az övét.

- Ne! Ott keresni fognak! – könyörgött rémülten. – A férjem talán már meg is halt.

- A férjed?

- Ma volt az esküvőnk. Elraboltak engem az első éjszaka jogán.

Caspar keserű mosolyra húzta száját. Az első éjszaka joga. Az élők tényleg nem változnak soha. Érte mennyit is fizettek? Két lovat? Hármat? Emlékszik jól arra, aki megvásárolta arra az éjjelre. Hájas katonai vezető volt, Baskar parancsnoka. Kamatostul megfizetett neki.

- Menj vissza a házamba. Ott élhetsz, amíg találunk neked otthont. Ne várj rám…

 

Josiane kissé megmoccant most karjában. Könnyebben szedte a levegőt és a vámpír örvendett a csalóka javulásnak. Tudta persze nagyon is jól tudta, hogy ha ő nem akkor senki nem mentheti meg szerelmesét, de Josiane azok közé tartozott, akik lemondtak az örök élet csábításáról. Ebben állapodtak meg és Caspar tartotta magát adott szavához. Nem fogja átváltoztatni őt. Ránézett az öregasszonyra. Josiane hosszú éltes kort ért meg. Kettős természete segítette ebben. A szarvasünő, gondolta mosolyogva Caspar. Még négy lábbal is lenyűgözően szép volt.

- Mondd tovább és mire a végére érsz, én már alszom. Örök álomban – lehelte a drága hang. A vámpír bánatosan engedelmeskedett.

- Megvan az ideje a sírásnak és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak és megvan az ideje a táncnak.

- Tánc. Emlékszel arra a tavaszi estére? Veled táncoltam a virágzó réten.

- Soha nem fogom elfelejteni. Akkor adtam oda neked a brit erdőséget.

- Azon a réten állt a fogadó.

A vámpír Leonardára gondolt most, az aranyló ruhás vámpírhölgyre. Micsoda idők voltak. Angus víg fogadójában zajlott az élet, a félvér falka látogatásának éjjele. Diocletianus kora. Szélbe fújt életek, mégis mily kedves mindegyik.

- Gyönyörű fiad van Josiane – szólt hirtelen.

- Tőled akartam gyermeket.

- De én nem adhatok életet. Csak a halál szolgáit gyarapíthatom.

- Tudom. Ezért olyan férfit kerestem, aki hasonlít rád. Így ha Damianra nézek, téged látlak benne.

Caspar megrendült. Ezt soha nem gondolta volna. Most olyan hihetetlen öröm járta át, hogy szerette volna világgá kürtölni. De nem illett ezen órához a hangoskodás. Így csak felemelte a nő arcát és nagyon finoman, nagyon vigyázva megcsókolta újra.

- Köszönöm neked. Olyan boldoggá tettél Josiane. Szeretni fogom őt, mert a te fiad. És szeretni fogom azért, mert élőtől nem kaptam még hozzá fogható kincset.

- Vigyázz rá… el ne ragadják az árnyak - az öregasszony arcából a sötéttől rettegő leányka szeme nézett fel rá.

- Ne félj kedvesem. Veled maradok, amíg elalszol. Csak hunyd le a szemed és hallgasd a hangom.

- A Prédikátort.

- Igen. A Prédikátort. Mert megvan az ideje a kövek szétszórásának és megvan az ideje a kövek összerakásának. Megvan az ideje az ölelésnek és megvan az ideje az öleléstől való tartózkodásnak.

Caspar előtt most világosodott meg miért tűnt el félvér szeretője egy egész évre. Akkor várta a fiát. Nem akarta, hogy tanúja legyen bárki is áldott állapotának, még előle is titkolta. Halkan folytatta tovább.

- Megvan az ideje a megkeresésnek…

- És megvan az ideje az elvesztésnek – fejezte be a halódó testben vergődő lélek csöndesen. Felemelte kezét és megsimította a vámpír örökké ifjú arcát.

- Én gyönyörű uram! – nyögte kínlódva és tekintete óriásira nyílt. Caspar magához szorította, amíg a görcsök enyhültek kissé.

- Nem tudom folytatni. Képtelen vagyok rá – ingatta fejét a halhatatlan gyermek bőrébe bújt démon.

- A kedvemért megteszed majd. Ez lesz a búcsúajándékod.

Vérkönnyek hullottak alá a fehér lepedőre. Piros szirmokat rajzoltak a szövetbe, gyorsan falták az addig érintetlen fehérséget.

- Megvan az ideje a megőrzésnek és megvan az ideje az eldobásnak. Megvan az ideje az eltépésnek és megvan az ideje a megvarrásnak.

 

Egy hétre legelső találkozásuknak, Josiane már ki-kimerészkedett a kunyhó körüli erdőségbe. Ember nem járt arra, a vámpír birodalmának elvarázsolt erdeje érintetlen volt. Alkonyodott. Különös kékes-arany fények fürdették a vékonyka nőt, aki hirtelen sikoltva rogyott össze mintha nyílvessző találta volna el. Ahogy a meleg fények elhalványultak, a magas fűben motozó kecses alak egy pillanatra látszott még, ahogy a közeli bokrok felé szökellt.

Caspar a tárva hagyott ajtó láttán nem ment közelebb otthonához, hanem a fák között megbújva feltérképezte a kunyhóban rejtőző esetleges hívatlan látogatókat. De csak egy fecske szálldosott riadtan, majd ahogy meglelte a kijáratot, örvendezve kiröppent. A lány tehát nem volt odabent. Ahogy a tisztás felé ballagott, meglátta a kis ruhát. Felemelte a leheletnyi szoknyácskát. Mi történhetett? Olyan apró, olyan kevés. Női holmi. Egy pillanatra lehunyta égő szemét és aztán már értette. A lány váltó, de talán ő maga sem tudott róla eddig. Leült egy farönkre és várt. Lassan telt az éjjel és neki volt ideje bőven eltűnődni azon miért is tűri meg maga mellett az élőt. Elátkozott sorsa miatt hasonlóságot érzett saját magával. Josiane akárcsak ő kívül esik a halandók világán. De akkor már jött is, lopva és osonva kezeivel takargatva esendő meztelenségét. Nem vette észre a vámpírt és a ruhácskát kereste szédült borzongással és ahogy ott hajlongott, hosszú hajának lebbenő felhőjében nem volt nála szebb és kívánatosabb ezen a földön. A fiúalak megmozdult és miután a kecses fiatal nő felegyenesedett, ölelésébe zárta.

- Eressz! – sikoltotta riadtan a meztelen szépség de a démon megrázta fejét. Aztán nem tűrve a további ellenkezést megcsókolta meleg ajkát. Josiane nem tudott parancsolni saját testének, mely könyörögve remegett az ölelése után. Tehetetlenül hagyta, hogy az erős karok felemeljék, hagyta, hogy a hűvös ajkak felfedezzék érintetlen titkait és tűrte a vámpír éhségének gyönyörrel futtatott kínját. Ott lettek egymáséi a holdfényben fürdő tisztáson, ahol heves nászuknak csak az erdei madarak lehettek szemtanúi. Szerette volna ha Caspar tudja szívének és testének örömét, ám a fiú kedvesen lepecsételte ujjával az ő ajkait. Tetovált mellkasára vonta a barna fejecskét és álmosan cirógatta finom bőrét. Ő szakította hát le szűzi testének virágját, az övé lett a vágyott kincs, mely után annyian áhítoztak. És minő furcsa fordulat, aki csak Josiane kegyeibe akart ezidáig férkőzni, halott volt már mind. Ifjú férje, földesurának kéjenc katonái és bizony ő maga is. Halott, aki egy második életet él. Létező, de nem ember.

- Megvan az ideje a hallgatásnak és megvan az ideje a beszédnek. Megvan az ideje a szeretetnek és megvan az ideje a gyűlöletnek – hallotta a lány halk prófétikus szavait. Josiane könyökére támaszkodva nézte őt. Alattuk selyem fű, felettük a hallgatag égbolt. Caspar elmerült szemének tiszta tükrében. Nézte önmaga parányi mását.

- Hogyan szerethetsz engem?

- Nem tudom. De azokat ott a folyóparton már nem gyűlölöm. Akik elszakítottak régi életemtől. Többet és jobbat kaptam Istentől. Megkaptalak téged.

- Én nem vagyok ajándék Josiane. Nem adhatok neked semmit. Sem nevet, sem utódot. Belőlem nem fakad élet, csak pusztulás. Én a halálé vagyok.

- Akkor boldogan halok meg…

 

Megvan az ideje a háborúnak és megvan az ideje a békének.

 

Megcsókolta a mozdulatlan arcot és lesimította a tágra nyílt szemeket. Hideg lett a szoba és idegen. Már nem volt jelen az, akit szeretett. Már csak a szánandó test hevert ölében. Kifejtette ujjait a szorításból és az eres, ráncos kezeket egymásra fektette. Ahogy nyílt az ajtó, csöndes szomorúsággal bejöttek Josiane hölgyei. Letakargatták a tükröket és gyertyát gyújtottak az eltávozott lelkéért. Nem mentek az ágyhoz, mert a vámpírtól tartottak így csak behozták azokat a dolgokat, melyekre szükség lehet. Éppoly szótlanul lépdeltek ki, ahogyan bejöttek.

Caspar pedig meggyászolta elaggott kedvesét és aztán átengedte őt az asszonyoknak. A szertartást nem várta meg. Elhagyta a szomorú termeket, és kiröppent a sírástól hangos otthonból. A folyópartra tartott, hogy még egy pillantást vessen arra a partszakaszra, ahol azon a távoli, boldog éjjelen egymás karjaiban álltak. A szomorúfűzhöz támaszkodó fiatal férfi egy követ hajított a vízbe. Nagy hangos loccsanással csapódott be és fodrozódó hullámokat vetett. Caspar megértően nézett rá. Nem ment közelebb, csak állt leeresztett karokkal.

Damian eltakarta könnyes emberi arcát. Elvesztette a számára legkedvesebbet. Halk szívet tépő sírása végighullámzott a vízen, át a túlpartra. Végül odabotorkált hozzá és térdre roskadt előtte. Jajgatva kulcsolta át csizmáit és széles hátát csak úgy rázta a zokogás. A vámpír rátette balját, az övére oly nagyon hasonlító fekete fürtökre és hagyta, hogy az élő kiöntse mély keservét. Közös szerettüket gyászolták és nem lehetett tudni, hogy a gyermek vagy a szerető fájdalma a nagyobb.

 

˜


 

Nem emlékszünk az elmúltakra,

de ami ezután következik,

arra sem fognak emlékezni,

akik majd azután lesznek.

 

(A Prédikátor könyve 1,11.)

 

  

 
Copyright © 1998-2000. by Izolde Johannsen

Jelen könyv a szerzői jogi törvények hatálya alá esik.
Az író minden jogot fenntart, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. Az író írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.
A könyv bármely részletének közléséhez az író írásbeli hozzájárulása szükséges.
 
A korábbi regények rendelése  
(FONTOS: Anglia két kötetes!!! a virágszirmok jelzik, hogy I- II rész
a kiadó webáruházából folyamatosan lehetséges, kipostázzák :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése