A kárhozat éjjele regénysorozat

A kárhozat éjjele regénysorozat
A halál csak a kezdet

2014. november 8., szombat

I/Róma 8. fejezet - első rész



8. fejezet: Vulcanalia – első rész


Stabiae
79. augusztus 23. reggel

– Kifelé a zárkából!
Camillus zord tekintettel kelt fel priccséről. Éjszakai látogatójának hű ebe állt az ajtóban és pökhendi vigyorral nézte az álmából ébresztett tolvajt.
– A kezed! Nyújtsd előre.
Gyors mozdulatokkal megkötözte és az immáron védtelen ifjút a falhoz lökte.
– Ha csak egy ujjal is hozzám érsz, beletaposlak a földbe! – sziszegte Camillus fojtott hangon.
Lepidus elengedte, majd nagyot taszított rajta. A tolvajlegény kitántorgott a folyosóra, ahol már várták.
– Jó lesz! – szólt végignézve rajta a flotta helyettes parancsnoka, Flavius Claudius Regilus. A magas, szőke kapitány tekintete a még mindig vigyorgó börtönőr felé vágott, akinek foghíjas szájáról azonnal lelohadt a torz mosoly.
– Pont ilyen jókötésű ifjúra van szükségem.
Camillus, amíg új gazdája kiváltotta, a börtönőr felé fordult.
– A húgom?
Lepidus félvállról válaszolt neki.
– Már elvitték. Az egyik kellemes bordélyban találkozhatsz vele. Talán egészen új oldaláról ismered majd meg.
Felhördült és nekiugrott. Hárman alig bírtak vele. Új gazdája távolabbról figyelte kétségbeesett küzdelmét. Mikor úgy-ahogy lecsillapodott, odalépett hozzá.
– Jó. Vad vagy és bátor. Indulás.

Lovon utaztak. A messzeségben ott kéklett a hegy. Nyugodt óriás a városok felett. Camillus elismerősen bámulta hatalmas alakját.
– Mons Vesuvius – szólt egészen halkan csak úgy magának.
– Az Alvilág bejárata. Valahol arrafelé van, az egyik kénköves tóban – mutatott gazdája a messzi horizont felé. Camillus lopva ránézett, nem tréfál-e. De a zord trierarchus arca nem árult el semmit gondolataiból.
– Szeretnéd tudni mi fog veled történni ugye?
A tolvaj nem válaszolt. Abból csak nem származik baja. Várt.
– Még meggondolom, hogy a gályára tegyelek-e! Ha jól viseled magad, nem kerülsz oda, mert az a hely az Alvilág hetedik bugyra.
Figyelmesen nézte a tolvajt. Camillus lesütötte pillantását. Hol volt már a könnyelmű zsebes, az előző éjjel kitörölte vagányságát. Flavius helyeslően bólintott és tovább folytatta mondandóját.
– Bárki, aki a flottánál szolgál legyen az a legalantasabb elítélt bűnöző, vagy rabszolga, a hadsereg tagja lesz. Ehhez tartsd magad, mert felelőséggel jár. Evezősként fogsz ott dolgozni, de mielőtt elfoglalnád a helyed, elkísérsz a városba. Van ott egy kis dolgom. Nem akarok rendbontást rendben, Camillus?
– Úgy lesz uram.
– Caius Plinius Secundus flottájára kerülsz majd.
Camillus hitetlenkedve nézett fel rá. A kapitány elmosolyodott.
– Hallottál már felőle?
– Igen uram. Ő a flotta parancsnoka.
– Több annál. Tudós tiszt, neves ügyvéd és rendkívül művelt politikus. Nincs olyan feljegyzés, amit ne olvasott volna. Megtiszteltetés a közelében lenni. Ehhez tartsd magad. És most Camillus indulás! Az idősebb Plinius négyevező-soros pompás hajója vár


Pompeji
79. augusztus 23. délelőtt

Stabiae és Pompeji nem voltak messze egymástól. A lovak kényelmesen poroszkáltak a lankás, napsütötte dombokon. Körülöttük dalolt a természet, a A nap melegen sütött és a környező városokban nyüzsgött az élet. A nyár derekán különösen sok család jött le az északi városokból, hogy kipihenje magát, feltöltődjön. A hegy lábánál megbúvó házak, villák teraszain kedélyesen elbeszélgettek a rokonok, barátok, miközben rabszolgáik hűs üdítőket szolgáltak fel nekik. Az a kevés kutya, amiket gazdáik magukkal hoztak, most az árnyékban hűsöltek és lógó nyelvvel felügyelték a káráló szárnyasok népes seregét.
A négy városka központja azonban korántsem volt ilyen nyugodt. Stabiae, Pompeji, Herculaneum és Misenum a Vulcanalia hetek óta tartó ünnepi lázában égett. Égett és ezt szó szerint kell venni. Mindenütt máglyák lobogtak, körülöttük ünneplő tömeg. A rabszolgák felügyelete alatt pedig megannyi ketrecbe zárt hangosan csipogó csirke, vesszőkosárban vergődő hal és kipányvázott bikaborjú. Közöttük is a legkeresettebb a vörös szőrű példány volt, sokan egy vagyont is megadtak volna érte. Az állatokat az istennek szánták. Élő áldozatként szimbolizálta a valamikori emberáldozatot.
Éljenzés harsant fel a Fórumon. Valaki elővezetett egy háromnapos bikaborjat, igaz, az fekete volt, de ez alkalommal nem válogattak. A borjú hosszú nyálpaszományt fröcskölt szerteszét, ahogy bőgve húzatta magát.
Camillus és gazdája eközben leszálltak lovaikról a várakozó rabszolgákra bízták azokat és átvágtak a hullámzó tömegen. Az ifjú tolvaj szorosan újdonsült ura sarkában loholt, mert a szőke kapitány ugyancsak sietett. Tele tarsolyt nyomott a borjút megfékező ember markába és saját kezűleg fogta kötelét a továbbiakban. A tömegben álló katonák elismerően üdvözölték.
– Vulcanus! Nézz le gyarló népedre!
Szavait üdvrivalgás fogadta. Camillus szemben állt vele és a kapitány akkor baljával intett neki.
– Segíts nekem!
A tolvaj készségesen ugrott oda és ő is megragadta a kötelet. A borjú keservesen bőgött, lábait megfeszítette. A tömeg ekkor szétnyílt és ők meglátták a vidáman lobogó, embernyi magas máglyát. Vonszolni kezdték a vonakodó állatot.
Camillus még soha nem vett részt efféle ünnepségen és a tömeg mámora megszédítette. Már csak a lobogó lángokat látta maga előtt és érezte, hogy ereje nőttön-nő. Akár ölbe is kapta volna a mázsás állatot, ha megkérik rá. A kapitány ekkor kirántotta kardját és az ütemes skandálás közepette egyetlen szertartásos mozdulattal elmetszette a borjú nyakát. A friss vér telespriccelte ünnepi ruháját, arcát, és bőven jutott belőle a körülötte állókra is, akik felemelt kézzel fürdőztek benne. Akkor Camillussal ketten megragadták a tetemet és bedobták a vöröslő tűzfészekbe. A többiek pedig sorban utánuk tűzre vetették az élő madarakat és halakat.
Később, Pompeji leginkább kedvelt fürdőjében lemosták magukat és kissé megpihentek, mielőtt továbbmentek volna. Camillus fáradtan dőlt az egyik kis faun hátsójának miközben gazdáját hallgatta.
– Ez maga a mennyország. Nézz csak körül. A régi fürdő helyére építették, ami tizenhét éve a nagy földrengéskor összedőlt. Már csaknem befejezték az építést, a márványozást kell még helyenként kiegészíteni. Itt voltam az alapozásnál, sőt a régi maradványainak elhordásában is segédkeztem.
– Én akkor még pelenkás voltam – a tolvaj megmosta arcát.
– Azt mondtad, van egy húgod.
Camillus elkomorodott. Víztől összetapadt szempillái akár a csillagok sugarai, árnyékot vetettek vizes arcára.
– Valóban. Semmit nem tudok róla, a múlt éjszaka óta. Drusus embertelen dolgokat ígért be, ha nem engedek neki. Megtettem, amit kért, de a húgomat mégis elvitték! – fakadt ki dühösen.
– Sokat kell még tanulnod az emberi természetről. Drusus egyébként tegnap éjjel óta nem került elő. Na nem mintha bárkinek is hiányozna. Csak most létszámhiány adódott miatta.
– Nem én voltam. Amikor utoljára láttam, épen és egészségesen távozott.
– Amíg te a celládban kuksoltál és elvesztett ártatlanságod fölött keseregtél, valaki eltüntette a vén kéjencet, annyi szent.
– Mi ez az ünnep?
– Vulcanus tiszteletére tartják. A hellén istenek között Héphaisztosz a neve. A tűz, a vulkán és a kovácsmesterség istene. Ő készíti az istenek fegyverzetét. A sánta isten, Jupiter és Juno fia. Venus férje és Caeculus atyja. Ilyenkor máglyákkal ünnepelnek a rekkenő hőség ellenére, vagy talán titkon, pont azért. Ha felgyulladna egy-egy sátor, az lenne csak az igazi mulatság.


Copyright © 1998-2000. by Izolde Johannsen

Jelen könyv a szerzői jogi törvények hatálya alá esik.
Az író minden jogot fenntart, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. Az író írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.
A könyv bármely részletének közléséhez az író írásbeli hozzájárulása szükséges.

Vásárlás:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése