A kárhozat éjjele regénysorozat

A kárhozat éjjele regénysorozat
A halál csak a kezdet

2014. november 1., szombat

I/Róma 7. fejezet - második rész




7. fejezet: Egy kenyér ára (második rész)

Herculaneum
79. augusztus 22. éjjel.

– Lucius!
A magas, elegáns utazóköpenyt viselő férfi megölelte az öreg librarist. A férfi örömmel viszonozta a szívélyes köszöntést aztán ujjaival végigsimította a belépő arcát. Aprólékosan futtatta végig orrán, ajkain és selymes, különös gonddal nyírt haján.
– Ennyi idő eltelt és te mit sem változtál! Szerencsés vagy. Kerülj beljebb jó uram!
– A régi szobám?
– Megvan még. Julilla hetente kiseperte a padlót és port törölt a polcokról. Mindig visszavárt. Most gyengélkedik. Egy leányka segít nekem, mert a vendégeket már nem győzöm egyedül.
– Akkor jó Luciusom ezentúl pihenni fogsz. A vendégeket átköltöztetjük egy másik villába. Egy ideig maradok.
Átfogta az egykori rabszolga keskeny vállát és alaposan szemügyre vette vonásait. A másik nem láthatta fürkésző tekintetét. Hogy megöregedett, az egykori kedves fiatal arcot ellepték a makacs és letörölhetetlen ráncok, hajdan gladiátorokat is megszégyenítő alakja mostanra megroskadt. Ötven éve, hogy felszabadította. Az egykori rabszolga Lucius Venidius Ennychus mostanra gazdag libertus lett. A 62-es nagy földrengésben sérült meg arccal előre elesett és mindkét szeme oly súlyosan megégett, hogy csak árnyakat látott, azt is csak fényes nappal. Asszonya Julilla, aki kegyetlen családja elől szökött el a vámpír hathatós segítségével, azóta gondozta lelkiismeretesen.
Bekísérte az öregembert a kis hálófülkébe és leültette a székre. Ő maga odalépett az ágyon heverő összeaszott kis testhez.
– Madárkám!
Az ismerős hangra megmoccant a lassan elfogyó anyóka és fáradtan fordította felé arcát. Ura ajkára illesztette ujját, amikor meglátta az eszmélő szempárban a döbbenetet. Julilla megértően bólintott és gazdája ekkor széket húzott ágya mellé.
– Hogy vagy kedvesem?
Julilla mozdulatlanul csodálta őt.
– Elfáradtam uram. Pihenni vágyom.
Halk, reszketeg sírás felelt szavaira. Párja zavartan törölgette könnyeit és magában motyogott valamit az istenek szeszélyes kedvéről. A ház ura ekkor egy pillanatra felkapta fejét és elmosolyodott.
– Itt van. Megérkezett.
A fiú nesztelenül bukkant fel az alacsony kis ajtóban. Lehajtotta fejét, elhaladtában megsimította az öregember vállát és óvatos léptekkel odasietett a párnákkal feltámasztott asszonyhoz. Nemesi ifjútól merőben szokatlan módon meghajolt előtte. Rabszolga mivolta oly erővel égett zsigereibe, amit nehezen vetkőzött le, még újjászületése ellenére is. A magas férfi ekkor finom kendőt vett elő és szótlanul átnyújtotta a fiúnak. Ő gombócot morzsolt belőle és észrevétlen megtörölte ajkait. Vérfoltos lett a selyem, így gyorsan zsebre vágta, úgy fordult vissza az anyókához. Julilla most hol az egyikre, hol a másikra nézett.
– Caspar!

– Korábbra vártalak.
– Éhes voltam.
Egymás mellett sétáltak végig a házon. Caspar udvariasan előreengedte mesterét aztán elköszönt tőle és a fürdőbe sietett. Atyja, ezalatt a mozaikos átriumban tanulmányozta az időközben összegyűlt levelezést, számlákat. Most letette a kis agyagtáblákat és elégedetten fordult körbe. Nagyon szép lett a ház. Terveit maradéktalanul teljesítették. Hálóterme nyerte el leginkább tetszését. Falait feketére festették, a gyertyák körben csodás árnyakkal gazdagították a szobrokat, szekrénykéket. S körben mindenütt könyvespolcok s azokon a az egyszínű bőrtokokban ott sorakoztak rendezett sorokban a felgyülemlett tekercsek, ameddig a szem ellát. Fia szobájában is a fekete dominált, padlózatán fekete–fehér mozaikdíszítés futott végig. Letette az agyagtáblácskákat. Valaki közeledett. Szívdobbanások. Gyengéd mosoly jelent meg szája szélén. Julilla volt az. Máris az ajtóban termett és felkarolta a remegő lábakkal csoszogó asszonykát. Ölben vitte be a fekete szobába és saját ágyára fektette.
– Nem fogott rajtatok az idő…
Megsimította a töpörödött arcot. Julilla csöndesen nézte. A valamikori szép fiatalasszony elveszett, csupán tekintetében derengett fel időnként. Ő megöregedett, gazdája ellenben továbbra is harmincéves maradt. Ahogy a gyönyörű gyermek is, aki most félig aludt a meleg vízben, éppúgy tizenöt éves, mint amikor utoljára látta.
– Istenek vagytok?
– Te mit gondolsz madárkám?
Julilla haloványan elmosolyodott. Mindig így szólította, amióta csak megismerte. Félénken bólintott.
– Jobb lesz így? – szinte csak lehelte a szavakat. Gazdája bólintott.
– Igen.
Aztán kieresztette agyarait. Caspar tekintetébe élet költözött, keze megfeszült a kád szélén. Már ott is volt az ágy mellett, amúgy vizesen és meztelenül. Mestere nem moccant, hátra sem fordult, csak csöndesen szólt.
– Fürödj nyugodtan. Julilla azt kérdezte istenek vagyunk-e.
– Mit feleltél atyám? – lihegte feldúltan.
– Azt, hogy te vagy Ganymedes.
Caspar lenézett a fekvőre. Az ő fogai is kint ragyogtak. Most odahajolt és megcsókolta a nőt, mintha csak fiatal szeretője lenne és nem elaggott matróna. Julilla sírt, és a csók után mutatóujjával megérintette az agyarát.
– Csodálatos vagy.
– Tudom – felelte szemtelenül, aztán már ott sem volt. Csak a víztócsa emlékeztetett előbbi jelenlétére.
Az öregasszony ekkor újra ránézett a vámpírra.
– Meg fogok halni?
A férfi végigsimította beesett mellkasát. Tenyere finoman megállt a dobogó szív fölött.
– Ma éjjel még nem.
Figyelmesen szemlélte. Homlokán felhő suhant át. Szemlátomást értetlenül üldögélt mellette.
– Mi a baj jó uram?
– Furcsa ez az egész. Látom a halált, de minden olyan ködös. Homályos és áthatolhatatlan. Mintha mázsányi kövek nyomnák. Füst és lángok takarják előlem a holnapot. Most aludj. Dolgom van. Hajnal előtt, majd visszaviszlek a szobádba, addig csak maradj itt.

˜ ™

Pompeji
79. augusztus 22. éjjel.

Caspar tiszta ruhában lépett ki az utcára. Felajzotta a látvány és most gyógyírt keresett vágyaira. Éhség és szerelem. Oly fiatal volt még. Emberi külsejében különösen, de még vámpírnak is. Kétszáz évével még csak most élte fiatalkorát. Vágyai együttesen tomboltak testében. A kihalt utcácskákon bolyongva időnként a házfalakat és a cégéreket kutatta. Elvitt néhány érmét magával és köddé vált a küszöbön, hogy utazzon.

A négy városka közül, itt Pompejiben szeretett leginkább mulatozni. A másik három, különösen Misenum inkább az atyjának kedvére való volt. Csöndes üdülő, gazdag főúri villák, elkényeztetett ifjak és ropogós asszonyok. Ő ennél vadabb dolgokra vágyott. Kikötőkben csavargott, kocsmai verekedésekben vett részt meghívatta magát leendő áldozataival és véres orgiákat csapott otthonukban. Reggelre a kövér és gazdag rómaiak férfiak és asszonyok egyaránt, emlékek nélkül ébredtek és látható jele az éjszakának csak combjaik hajlatában volt. A nyakukat éji szeretőjük, atyja szigorú parancsára békén hagyta. Azt meg, hogy mikor és hogyan harapták meg őket, az emlékezetvesztésnek köszönhetően soha nem tudták meg. Bár az elmúlt évek során Caspar megölt néhányat közülük, főként azt, aki túlságosan rosszul bánt rabszolgáival, vagy éppen vele próbált kegyetlenkedni. Mint ahogy a mai este is történt.
Egy ideje már figyelte a pökhendi, szadista őrt. Tudta, hogy a börtönök, dologházak és kuplerájok körül, mindig akad számára betevő falat. Caspar elméjében sajátos kép alakult ki az igazságszolgáltatás mibenlétéről. Bár minden élőlényt táplálékának tekintett, vérraktárnak vagy csak egyszerűen ízletes kedvtelésnek de voltak esetek, amikor emberi lényének emléke felülkerekedett éhségén. Ha választania kellett egy ártatlan és egy bűnös között, azonnal döntött és futni hagyta az előbbit. Drusus, elmélete szerint háromszoros halált érdemelt volna és csak azért nem rabolta el és kínozta még napokig akár egy eleven vágóállatot, mert szörnyen éhes volt. Máskor azonban már tett ilyet és kedvére való volt rájárni az ételre. Egy elhagyatott erdei kunyhó, egy kiaknázott bánya egy elfeledett rom, kiváló búvóhely volt. A lekötözött és legyengült emberi lényeknek végtelen órái maradtak, hogy megvallják bűneiket. Caspar ekkor úgy viselkedett, mint a fürkészdarázs, lebénítva tartotta áldozatait és azok még éltek de már tulajdonképpen haldokoltak. Csak míg a darázs elsődleges célja a szaporodás volt, a fiú nem gondolt erre. Még nem…
Drusus halála azonban így is elégtétellel töltötte el. Gyakorlatilag szétmarcangolta, akárha egy vadállat tette volna. Átharapta nyaki ütőerét, feltépte mindkét csuklóját és végezetül leteperve a földre harapásával egyben meg is fojtotta, lassan és kíméletlenül, miközben a forró bugyogó vér, elárasztotta minden pólusát. A férfi haláltusájában összekarmolta gyilkosa bőrét, egyhelyütt meg is harapta, de ő ezzel mit sem törődött. Mire hazaér, már begyógyulnak saját sebei. A vértől iszamós kövezeten heverő test már csöppet sem érdekelte. Egy olyan korban, amikor emberek ezreit mészárolták le az amfiteátrumokban puszta szórakozásból, nos akkor egy éhes vámpír vacsorája nem sok vizet zavarhat. Majd eltakarítják és ráfogják az erdőkben kóborló falkákra. Amúgy vértől gőzölgő testtel bemászott a hűs szökőkútba és lemosdott.
Az a billog! Még ennyi idő után is felidézte a múltat. Egy ízben egy idősebb nemes felismerni vélte a kort, amelyben Caspar emberként élt és az addig elbűvölő fiú azonnal kitekerte nyakát. A hullát félrehúzta egy sarokba és mint aki jól végezte dolgát, visszatért a mulatozók közé. Éjfél felé járt már az idő s a hangulat a tetőfokára hágott. Az éber vámpír figyelmét nem kerülte el a változás. Kezdett elfajulni az estély, s amikor túlságosan ismerős szavak hangoztak el jelenlétében, amikor a halandók tekintetében sötét, alantas vágyak jelentek meg, a gyermek viselkedése óvatossá vált. Letette serlegét, amelyből egyetlen kortyot sem ivott és félresöpörte a mellkasán kalandozó római nemesasszony puha, vaskos karját.
– Kicsikém… – nyűgösködött a felajzott nő és csókra csücsörítette ajkát. Caspar elfordult tőle. Tizennégy élővel volt összezárva. Hét férfi, hét nő. A vámpír megragadta a korsót és a földre loccsantotta tartalmát. Áldozat az isteneknek. Bocsánatkérés Hádész felé, amiért ellopni készül a halandók lelkét. Ezek után lekapott egy fáklyát, eloltotta és lefelé fordította. Ott füstölgött kecses ujjai között s ő szelíden álldogált a szájtáti tömeg előtt.
– Fizessetek az égieknek – szólt csöndesen. Nagy nevetés tört ki. Mit akar ez a suhanc tőlük?
– Telepedj vissza szép gyermek és élvezd, hogy kényeztetnek – kacagott egyikük és felkapott egy szőlőfürtöt.
– Nem tisztelitek az isteneket.
– A földi gyönyöröket tiszteljük! Minek áldozzunk a láthatatlan isteneknek, ha itt vannak közöttünk ezek a szépasszonyok? Az ő lábaik előtt szívesen áldozunk – nevettek. Caspar felhúzta szemöldökét. Ám legyen.
– Nióbé is elbizakodottsága áldozata lett. Önmagát isteni rangra emelte és áldozatot követelt.
– Ki az a Nióbé? Valami hellén hetéra?
Caspar nem zavartatta magát.
– Még Antoninusz mesélte nekem a történetet. Létó meglátta, hogy üres maradt az oltára és elpanaszolta gyermekeinek a thébai királyné elbizakodottságát. Tizennégy gyermekét az ő két isteni magzata elé merte helyezni. Apollón és Artemisz erre nyilat ragadott. Az idősebb királyfiak Iszménosz és Szipülosz a mezőn lovagoltak, amikor lesújtott rájuk az égiek haragja. Phaidimosz és Tantalosz a küzdőtéren birkóztak amikor egyszerre sikoltottak fel és rogytak össze. Alphénórt, Damaszikhthónt és Ilioneuszt sem kerülte el a bosszú végzetes nyila.
– Maradt még leánya épp elég! – kiáltott közbe valaki. Caspar szórakozottan fordult felé.
– Igaz. Csakhogy a nyilak elől ők sem menekülhettek. Hat leánya hevert már holtan és csak a legkisebb volt még életben. Nióbé a köpenye alá bújtatta, de hiába. Artemisz ott is utolérte. A thébai királyné ekkor a fájdalomtól kővé vált.
– Szép mese volt fiú, de most már hallgass! Inkább vesd le a ruhád!
Caspar ekkor letette a kialudt fáklyát és az ajtó felé indult. Behajtotta és a reteszt finoman rázárta. A vidám beszélgetés, nevetés, évődés fokozatosan elhalkult. A halandók meglepetten néztek egymásra. Mit akarhat tőlük ez a különös gyermek?
– Mindent tudok rólatok. Mintha csak nyitott könyvet olvasnék.
Bosszúsan hümmögtek. De a gyermek nem zavartatta magát, hanem ezüstöt szóró tekintetét ráemelte a hozzá legközelebbi asszonyra.
– Te elveszejtetted két férjedet. Na persze okosan, apránként adagolva a mérget, nehogy feltűnjön. A melletted fekvő bájos hölgy mindennap véresre korbácsolja germán rabszolgáját, mert a birtok ura vele hál és ő azt hiszi szereti a rablányt. Ti ketten, – kissé jobbra fordult és ezúttal két férfire mutatott, – szövetkeztetek az idősebb apja megöletésében, hogy a vagyonhoz férhessetek.
– Hazudsz!
A kiáltás erőtlenül hullt alá. Odalett a könnyed hangulat, a móka és kacagás. Ránézett a kiáltóra. Halottsápadt arc fordult felé.
– Te akár a kakukk, beférkőztél a téged örökbefogadó családba és belemartál az etető kézbe. Azt fontolgatod, hogy bérgyilkost fogadsz és lemészároltatod a családot, mert véleményed szerint téged illet a vagyon.
– Megöllek kölyök! Ezért rútul megfizetsz!
De dühtől fröcsögő szavainak nem volt erejük. A fiú elmosolyodott. Mind bűnös volt egytől-egyig. Ezért hallgatnak. Ezért rettegnek. Tudják, hogy igaza van.
– Ki kezdi? – kérdezte halkan. Nem értették.
– Melyikőtök lesz Iszménosz? – szólt újra és kivillantotta fénylő tépőfogait.

˜ ™

– Nézzétek ki jött el hozzánk!
Mélyen meghajolt és elnéző mosollyal tűrte a rárepülő leányok rohamát. Valóságos hölgykoszorú vette körbe. Csacsogva, édesgetve vezették a szalon felé, ahol szinte egymás kezéből tépték ki, csókolták, ölelték ahol csak érték.
– Atyádat hol hagytad gonosz gyermek?
Kedveskedő hang szólt most hozzá. A lányok azonnal kihátráltak, epekedő vággyal ugyan, de engedelmesen. Otthagyták őt a pamlagon. Caspar nem válaszolt, hanem hátradőlt, a támlának támasztotta fekete fürtös fejét és várt. A függönyök félrelibbentek és a belépő zöld bársonyruhás, érett szépség lassú, ringó léptekkel közeledett felé. Egyetlen aranymedál díszítette csupán dús keblét. Mezítláb jött.
– Itt?
Caspar némán bólintott. A következő pillanatban már az ölében ült az asszony és a pamlagnak szegezte karjánál. A fiú dacosan nézett vele farkasszemet és akkor a nő gyönyörű ajkai résnyire nyíltan láttatni engedték ragyogó agyarait.
– Hiányoztál, kedvesem…
– Vigyázz! Idősebb vagyok nálad – hördült fel sértődötten Caspar, de ez is része volt a játéknak. A nő turbékoló kacagással válaszolt és amikor a gyermek is kieresztette agyarait, incselkedő csókot nyomott szájára. Caspar egy pillanatra eltolta még magától.
– Lássuk, mit tanultál, amióta nem láttalak! – morgott színtelen hangon.
Messalina beleharapott a fiú erős nyakába, aki tágra nyílt szemekkel bámult fel a kéklő égboltot mintázó mozaikokra, miközben sötét vére végigfolyt mellkasán és eláztatta szépen hímzett nadrágját. Az asszony kiemelte agyarait a mély szúrt sebekből s ezzel gyönyörrel kevert kínokat okozott szeretőjének, a megkapó szépségű fiú most akár a támadni készülő oroszlán, felhúzott ajakkal viszonozta a fájdalmas köszöntőt. Messalina ápolt körmeit végighúzta a fekete tűzzel égő tetoválásokon és Caspar fölé kerekedett a pamlagon gyilkos indulatokkal szívében.
– Kit akarsz? – kérdezte a nő miután eltolta magától. Ajkuk vérben úszott. Caspar éhsége csöppet sem csillapodott, tekintete egészen sötéten égett sápadt arcában.
– Az egyiptomi leányt.
– Már nem dolgozik itt. A kocsmában van. Gyermeket vár.
A fiú megnyalta hűvös ajkait.
– Mennem kell.
A nő gyengéden megsimogatta feldúlt arcát.
– Ne ölj újra! – figyelmeztette. – A börtönőr hulláját messzire kellett kivinni a tengerre.
– Köszönöm.
Most megint emberi arcukat fordították egymás felé. Caspar csókot dobott felé tenyeréből és már ott sem volt.

A kikötő mólóján álldogált. A tenger hangosan morajlott, fekete hullámokat öklendezve a partra. Őt magát is sós vízpermet terítette be, minden egyes alkalommal. Csapzottan és hidegen állt, ellenkezés nélkül tűrte a természet szeszélyét, ahogy lemosdatja. A halk emberi kiáltást először elnyelte a szél. Kifinomult érzékei és a friss vér ígérete láttatta meg vele a kiáltozó nőt. Egy a kikötőben üzekedő szajha volt, kiéhezett, vékonyka teremtés. Észrevette a magányos ifjút és remélte, hogy elcsalhatja egy rövidke pásztorórára. Ujjait morzsolgatta, ahogy várt rá. Caspar emberi léptekkel közeledett, nem akarta idejekorán elijeszteni.
– Jó uram! Társaságot keresel? – vacogta riadtan. Egyszerre félte és várta a választ. Bal szeme alatt fekete karika ékeskedett, egy néhány nappal ezelőtti szerelmi vallomás.
– Mit kérsz érte?
– Egy karéj kenyeret – hebegte a nő és akár az éhező kutya, egészen vad tekintettel nézett rá. Caspar arca érzéketlen maradt, de megrohanta egy emlék. Emberi életének egy villanásnyi epizódja és fájdalom marcangolta mellkasát.
– Menjünk kicsit odébb. A halászkunyhók irányába – morgott csöndesen.
A szajha engedelmesen követte. Nem is sejtik, hogy a halál társaságában ballagnak, tűnődött a vámpír, és ahogy a vékony karok nyaka köré kulcsolódtak, magához vonta a nőt.
– Nézz rám! – súgta hátborzongatóan halk hangon.
– Nézlek…
– Reggelre elfelejtesz. Soha nem találkoztunk. A gesztenyeárus asztala előtt várakoztál.
– Igen, ott vártam – suttogta engedelmesen. Szemére, akár fényvesztett fátyol, úgy hullott a feledés. Caspar végigsimította nyakát, arcát, bal kezének ujjaira tekerte hosszú barna haját. Harapása megborzongatta a vállait ölelő nőt, aki hamarosan aléltan roskadt ölelésébe. A két test csaknem eggyé vált, majd a fiú karjába kapta az ájult teremtést és egy félreeső sikátorban óvatosan a földre fektette. Bezörgetett az ajtón és eltűnt az utcácskából.

Copyright © 1998-2000. by Izolde Johannsen

Jelen könyv a szerzői jogi törvények hatálya alá esik.
Az író minden jogot fenntart, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. Az író írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.
A könyv bármely részletének közléséhez az író írásbeli hozzájárulása szükséges.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése