A kárhozat éjjele regénysorozat

A kárhozat éjjele regénysorozat
A halál csak a kezdet

2014. október 25., szombat

I/Róma 6. fejezet - második rész

6. fejezet: Az ébredés (második rész)

– Ébredj!
Oldalára fordult és a hold fehér arcában gyönyörködött. Amikor aztán betelt szépségével, visszafordult a mellette fekvő fiúhoz.
– Indulás! – megbökte vállát. A fiú engedelmesen moccant de ahogy feje oldalra csuklott, Caspar rémülten vette észre, hogy halott. Felugrott és rázogatni kezdte, pofozgatta, de semmi eredménye nem lett. A fiú szeme élettelenül meredt a semmibe. Caspar ott térdepelt mellette. A vérkönnyek lassú fájdalmas patakokban folytak le kipirult arcán és amikor letörölte őket, fekete harci díszként ékeskedtek pofacsontjain.
– Mit tettem… – hörögte fájdalmasan, aztán karjába vette a holtat és elindult vele a sátrak felé.
A nomádok hajbókolva jöttek elé. Átvették tőle a testet, de amikor el akarták vinni, Caspar egyetlen fejmozdulattal, megálljt parancsolt. Akkor lefektették és elhátráltak, mert nem akarták zavarni fájdalmában. Teremtője zajtalanul közeledett és a némán gyászoló emberek félénken iszkoltak vissza sátraikba, hogy leengedjék a függönyöket. Egyfajta ajtóként tekintettek azokra és mint olyan azon nem léphetett át ártó lélek. Csak ha ők maguk hívták be élő szóval.
– Gyermekem! – magához ölelte és maga felé fordította kipirult arcát s gyönyörködött benne. Az övé is éppoly rózsás fényben derengett az éjszaka ege alatt. Már ölt és áldozata vére festette meg egyébként márványszín arcbőrét.
– Mivé lettem?
– Egy nagy és ősi család legifjabb tagja lettél.
Caspar végignézett magán. Szörnyű sejtelem rohanta meg. Rettegett, mégis kibuktak belőle a visszafojtott szavak.
– De én ezen az éjjelen meghaltam igaz?
Atyja a sátrakat nézte. Nemtörődöm viselkedése mögött azonban élénk figyelem rejtőzött.
– Új életet kaptál tőlem, az emberi helyett. Haldokoltál és én úgy döntöttem felkínálom neked a lehetőséget.
Caspar magában tépelődött, miközben egyre a pásztorfiú mozdulatlan testét bámulta. Ő tette. Ő vette el az életét. Megölte, hogy saját maga tovább létezhessen. Ez hát az ára az öröklétnek?! Alig ismert a hangjára.
– Hogyan lesz ezután?
A térítő ekkor odafordult. Kiismerhetetlen mosoly jelent meg szája szélén. Egyaránt jelenthetett örömteli vagy éppen fenyegető lehetőséget. Ahogy azonban utána nyúlt, Caspar önkéntelenül hátrálni kezdett. Eddig csak baj volt abból, ha valaki kinyújtotta felé a kezét. Akár a megfélemlített kutya, soha nem tudta mi fogja a következő pillanatban érni. Simogatás, vagy verés. Szégyenlősen lehajtotta fejét. Kényszerítenie kellett magát arra, hogy elviselje az érintést.
– A teremtő és a gyermek egy ideig együtt élnek, amíg mindent meg nem tanul az ifjú. Azután óhatatlanul elválnak útjaik, mert a mi fajtánk vadászik.
A fiú elgondolkodott. Hirtelen Haakar intelmei jutottak eszébe. Múltját egyelőre jótékony ködbe vonta a halál pillanata, csak apránként szakadozott fel a szürke fátyol. Ha nem így lenne, leteperné a valóság tudata. Az elvesztett élet felismerése. Nem tudná ép ésszel felfogni a változást.
– Akár a farkasok – suttogta maga elé. A térítő bólintott.
– Igen. Úgy is mondhatjuk. Nagy terület kell, amit őrzünk még egymástól is. A leválás utáni találkozások akár viszályhoz is vezethetnek. Főleg a hímek között.
– Így mondják?
– Igen. De a te esetedben némiképp más a helyzet.
Caspar nem értette szavait. Ártatlan szemekkel nézett fel az előkelő férfialakra. Térítője lehajolt hozzá.
– Nem voltál még egészen férfi amikor átváltoztattalak, és most már mindig is ilyen fiatal fiú képében létezel majd. A tested nem öregszik majd, csak a lelked és az elméd.
A gyermek megdöbbent. Miféle gonosz játékot űznek vele az istenek? Megragadta az ásót és dühödten belevágta a homokba.
– Szólhattál volna előbb is! – fakadt ki végül mérgesen.
– Miért, tán nemet mondasz, ha ezt tudod?
– Talán igen!
Atyja hagyta, hadd tomboljon kedvére. Amikor aztán teremtménye megelégelte a homokdobálást, csak annyit szólt.
– Te akartad. Kimondtad. A választás a te kezedben volt. A bosszúállás rossz tanácsadó.
– Belehajszoltál abba, hogy igent mondjak! Itt szó sem volt másik választásról!
– Caspar. Fiam…
A gyermekvámpír eldobta az ásót. A mély gödör szélén álldogált, és most lassan odafordult a porban heverő halotthoz.
– Na és ez? Erről is hallgattál!
– Ők miattunk léteznek. Táplálékok.
– Emberek! Én is az voltam! Ember voltam…
Odalépett hozzá. Ez a vad és keserű fiú szinte lángolt az erőszakkal elfojtott dühtől.
– Emberek. Szánod őket?
Miután nem felelt, atyja a város felé mutatott. Massalia valahol a dombok mögött lapult.
– Azok ott a halálodat akarták. Megöltek volna. Én megmentettelek.
Te öltél meg végül – motyogta keltául. Aztán lehajolt és megragadta a nomád pásztorfiú élettelen karját. Begörgette a mély sírba és lapátolni kezdte a homokot. Némán dolgozott, s amikor végül elegyengette a sírhantot, ráemelte ezüstös tekintetét a térítőre. Nem mondta ki. Képtelen volt rá. Meg kéne köszönnie, de most még nem tudja megtenni. Eldobta az ásót.
Emberi énemet temettem most el – szólt végül csöndesen a saját nyelvén.

– Elhagylak majd?
Arelatum malmai előtt álltak. Caspar az út sötét kanyargó csíkját figyelte. Aludt a város, nem tudva arról, hogy ők jelen vannak közelükben.
– Nem tudhatom. A jelennek örülök, hogy most itt vagy velem. A lányom már régóta magamra hagyott, lehet, hogy most éppen Asszíriában kódorog.
– Van egy lányod?
– Igen. Rhiannon a neve. Kinézetre kicsit idősebb nálad, tizenkilenc éves. Egy igazi vadmacska.
Caspar eltűnődött a hallottakon. Nincs tehát egyedül, a fajtája védelmében élhet tovább. De hát mi is ez a nép?
– Vámpír. Ez a nevünk, bármerre is járjunk. Naponta táplálkozunk, ehhez kell a vadászat. Emberi vér tart életben nélküle kiszáradnánk.
– Megöltem őt, amikor ittam – fejével a néma sír felé biccentett.
– Mert még nem tudtad mikor elég. Nem kell mindig meghalniuk. Bármilyen hihetetlen, sokan közülük egészen odavannak a fajtánkért. Ez a nomád törzs az enyém. Engem szolgálnak életükkel és a vérükkel. – atyja a város távoli házai felé mutatott.
– Az élők, önként engednek be, felkínálják magukat, társukat, gyermekeiket. Mi pedig használjuk őket akár az eleven éléskamrát.
– Meddig élhetünk így?
– Korainak tartottam még, hogy erről beszéljünk, de látom jobb, ha mindent tudsz.
Átölelte vállát és elvezetette az úttól. Az már a múlt, s mint olyat, maguk mögött hagyják.
– Nem sok dolog van, ami árthat nekünk. Csupán három. Az ezüst az egyik, legyen bármilyen apró, vagy vékony. Ha leláncolnak egy ezüstszállal, képtelen leszel mozdulni. A másik a kihegyezett fakaró. Azzal átdöfhetik a szíved. A harmadik a napfény. Elemészt, eléget.
– Emberként vagy ezer halálnem végzetes lehet.
Atyja ekkor megállította. Caspar zaklatottan állt vele szemben. Agyarai kint villogtak ínyéből.
– Veszélyes leszel fiam. Hadd nézzelek!
Körbejárta a fiút. Caspar szépsége teljében ragyogott előtte. Zsenge kora arra ösztönzi majd a gyanútlan embereket, hogy védelmet keressenek neki, behívják otthonukba és a gyönyörű gyermek szörnyű pusztítást visz végbe közöttük. Férfi vagy nő, ifjonc vagy matróna mind bűvkörébe kerül majd. Tökéletes teremtmény!
– A fogaid?
– Kissé selypítek tőlük. Nem mindig tudom, mikor bújnak elő.
– Húzd vissza őket.
Azonnal engedelmeskedett. Most megtévesztően emberi ábrázattal nézett fel a férfire. Atyja ekkor egészen közel lépett hozzá és jobbjával megragadva fekete haját, hátra hajtotta fejét, mintha újra harapni készülne. Casparban lobot vetett a vágy és fogai teljes hosszukban előbújtak ínyéből, miközben orra körül a bőr összeráncolódott, akár a ragadozóké.
– Éhség, vágy, düh és mindezek keveréke. Ha nyugodt vagy, rendszerint az agyarad is az marad.
– Szerethetek élőt?
– Egyenesen könyörögni fognak érte – kacagott a vámpír.
– Lehet gyermekem?
– Csak teremtőként lehetsz apa. Hiába bújsz majd ágyba asszonnyal, nemzeni nem tudsz élő utódot.
– Vámpírt is szerethetek?
– Ha megengedi. Mi egymás között inkább megtartjuk az udvarias távolságot. Tisztelet, és uralkodás. Ez teszi tökéletessé az egymásra épülő társadalmunkat.
– Te hol állsz a ranglétrán?
– Fogalmazzunk úgy, hogy helytartó vagyok. A sumér kultúra örököse. Ur városában születtem emberként a III. évezredben. A térítőm, nagy családot akart maga körül. Az asszonyom, és két kisfiam belehalt az átalakításba, csak én éltem túl. Tetszik ez a vidék, itt élek már vagy kétszáz éve. Utazgattam, azért nem jöttem előbb. Massalia és a kikötőváros nagy része az én felségterületem alá tartozik. Húsz éve nem voltam idehaza. Megbízott élőim igazgatták birtokaimat. Amikor elmentem te akkor még meg sem születtél.
– Miért én? Miért én kellettem? Voltak ott mások is.
– Mert emberként lenyűgözött a bátorságod, a tartásod, a szépséged. Rhiannon örülni fog neked. Mindig is nyaggatott egy testvérért.
– Találkozunk majd vele?
– Itt? Nem hinném. De ha elválnak útjaink, bizonyára összefutsz majd vele. A teremtő gyermekei megismerik egymást. Rendszerint baráti lesz a kapcsolat közöttük. És most hazaviszlek. Nem maradhatsz kint, a hajnal előtt már nyugovóra kell térni. Védett, őrzött helyen. Még nem jött el az ideje, hogy a vámpírok kilépjenek a nagyvilágba, hogy felfedjük magunkat. Titokban élünk, mert az emberek rettegnek tőlünk, annak ellenére, hogy vonzódnak is hozzánk. Furcsa kettősség. Alszol ma éjjel velem?
– Örömmel. És mi lesz holnap?
– Elutazunk!
– Hová? – Caspar olyan izgatott lett, akár egy igazi kamasz. Soha nem járt még sehol és a távoli világok álomszerű képei egyszeriben kézzelfogható valósággá váltak. Elfogadta hát a változást. A kéz, ami felé nyúlt, tehát simogatást ígért. Túláradó boldogságában megölelte atyját.
– Pompejibe.


©Izolde Johannsen

1998-2000


Jelen könyv a szerzői jogi törvények hatálya alá esik.
Az író minden jogot fenntart, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. Az író írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A könyv bármely részletének közléséhez az író írásbeli hozzájárulása szükséges.

Vásárlás:
 






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése