A kárhozat éjjele regénysorozat

A kárhozat éjjele regénysorozat
A halál csak a kezdet

2014. október 25., szombat

I/Róma 6. fejezet - első rész


BELEOLVASÓ!!!
A misztikus történelmi fantasy első 8 fejezete ingyenesen elérhető!
 
Az eddig megjelent 3 regényt megrendelheted kiadóm
webáruházából, kipostázzák!
(FONTOS: Az Anglia két kötetes, a virágszirmok jelzik, hogy I-II kötet!)
LINK!!! 
 
6. fejezet: Az ébredés

A hideg kövön hevert. Egészen elgémberedett. Nem tudta, hol van, sem azt, mióta fekhet ott mozdulatlanul. Oldalára gördült, és a mozdulatra éles fájdalom hasított nyakába. Megnyalta ajkát.
Szája hideg volt és érzéketlen. Tátogott egyet-kettőt, hogy a nehéz, rossz érzést elűzze onnan, de nem járt sikerrel. Ahogy mellkasához ért annak hidege megrémítette, bőre a sötétben haloványan fénylett, . Bizonyára betűz a réseken valamicske fény, máskülönben lehetetlenség, morfondírozott. A tagjaiban bujkáló hidegre is van magyarázat. Teljesen meztelen lévén átfázott a hideg köveken. Ahogy felült, végigtapogatta magát. Sérülés nyomait kereste, de nem talált törést, sem vágást, ami megmagyarázná fájdalmait. Csak a nyaka, az sajgott tompán. Tapogatózó ujjaival két mély sebet talált, melyek lustán lüktettek, majd ez is abbamaradt. Akárhogy dörzsölte őket, nem érezte többé a monoton verdesést. Egyáltalán nem érzett semmit.
Döbbenten tápászkodott fel. A kőasztalon ahol feküdt, a vér már megalvadt. Mellkasán és nyakán is ott díszelgett a rászáradt vér. Értetlenül vakargatta bőrét. Lábát lelógatta a magas asztalról és körülnézett a boltíves teremben. Látta a szobrokat, és távolabb a szorosan lezárt koporsókat. Nem ismerte fel a helyet. Egy sírkamrában lehetett.
Leugrott az asztalról és a földön megtalálta ledobott nadrágját. Azon pedig egy karkötőt és mellette egy bőr nyakláncra fűzött medált. Átbújtatta fején a medált és ujjaival szórakozottan birizgálta. A koporsók felkeltették érdeklődését. Könnyed, szinte lebegő léptekkel indult feléjük, amikor összegörnyedt, mert nem várt mód öklendeznie kellett. Megkapaszkodott az egyik szoborban, de ujjai szorítása nyomán porrá omlott a kőkar. Szánalmas nyögés hagyta el zsibbadt ajkait.
Gyomra hevesen kivetette magából az étket, amit utoljára evett, orrából, füléből vér csorgott, és vért könnyezett fájdalmában. Érezte ízét a szájában, nehéz édes szagát az orrában, és bármilyen furcsán hangzott is, éhség támadt benne. Lihegve törölte meg arcát, aztán sarkon fordult, hogy a kijárat felé induljon. Arra gondolt, hogy bárcsak gyorsan kijutna innen, hogy háborgó gyomrát megtölthesse. A következő pillanatban szédítő forgás ragadta magával. Két lába elhagyta a talajt, karjai a levegőt szelték. Fájdalmasan nekicsapódott a bezárt kapuknak, de azonnal fel is pattant, és csodálkozva nézett végig magán. Fénylő bőrén csak úgy lobogtak a tetoválások, hajában szikrák pattogtak. Ez a hirtelen röppenő száguldás megzavarta de ugyanakkor azonnal érezte nagyszerűségét. Ha megtanulja uralni, irányítani, oda juthat ahová csak akar. Próbaképpen megrángatta a reteszt. Kívülről zárták be. Ökölbe szorította ujjait.
A retesz pozdorjává hullott erős ütése nyomán, és ő végre kiszabadult. Felnézett a holdra, és a hűs éjszakában kacagni kezdett. Hangja frissen szárnyalt a légben, és Caspar újabb meglepő felfedezést tett.
Nem látta lélegzetének kis gomolygó páráját. Semmi nem utalt arra, hogy miután beszívta a levegőt, az távozna is száján. Tenyerét a mellkasára szorította és mozdulatlanul állt. Semmi. Se légzés, sem szívdobbanás. Csak a tökéletesen mozdulatlan csend. Végigsimította a hold hideg fénye. A tegnapi gyermek helyett valami más nézte a holdat. Valami, ami nem élő de nem is holt. Valami, ami erősebb bárminél. Caspar kinyújtotta karját. Sebei eltűntek, a korbácsok hegei, a bőrén elnyomott égő ágak mély üregei semmivé lettek. Akkor teljesen meztelenre vetkőzött, és a fehér fényben égve örvendezett testének csodája fölött. Ujjaival megsimította arcát. A duzzanatok is eltűntek, nem érezte a fájdalmat érintése nyomán. Arca simasága is meglepte, lévén eltelt egy nap, de borosta mégsem nőtt rajta. Visszavette nadrágját, és fülelni kezdett. Halk hangokat hallott. Emberek beszélgettek a közelben, nem látta őket, de élénken érzékelte jelenlétüket, ahogy az elkerített nyáj nehéz szagát is érezte. Pásztorok, nyugtázta elégedetten. De megérzett még valamit, messzebb, túl a látható dombokon. Farkasok ügettek a vad nyomában. Caspar sötéten elvigyorodott. Jobb lesz, ha távol tartják magukat tőle. Új képességei birtokában sem ember, sem állat nem fenyegetheti többé.
Elindult, hogy csatlakozzon a táborhoz. Eddigi életét elfeledte, álom volt talán mindaz, amin keresztülment. Ez most a valóság. A gyermeki külsejű alak sietős léptekkel vágott át a dombokon. A holdat figyelte, annak mozgását követte. Ösztönösen érezte, hogy a hajnal közeledtével el kell rejtőznie. Ha kint marad, a csoda, amivé vált, szertefoszlik. Talán meg is halhat. Ennie kell aztán aludni valami védett helyen. Az emberek majd segítenek neki. Mezítelen lépteit elfújta a szél, s nem maradt utána semmi.

Ahogy közeledett a gyanútlan pásztorok felé, magában mulatott beszédükön. Úgy hallott minden elsuttogott szót, mintha közvetlenül mellettük guggolna. Éhsége felerősödött, és az égető fájdalom halk morgást csalt elő torkából. Talán kipróbálhatná megint azt a forgószélszerű villanást, ami legyőzte a távolságot. Ezúttal azonban óvatosabb lesz. Így hát megtorpant és lehunyta fekete szemét. Fegyvertelen lévén nem lenne jó, ha közvetlen közelükben érkezne meg. Még nem ura önnön új képességeinek, sebezhetőnek érezte magát. De talán… megtévesztő gyermeki külseje segítségére lesz.
A kutyák nyugtalanul felkapták fejüket, és égnek meredő szőrrel vonítottak a sötétség felé. A nomád pásztorok éppen csak odafordultak. A lovak nyihogva dobogtak pányváikon, mindenáron el akarták azt szakítani. Egy ifjú odasietett hozzájuk, és vakon kémlelte a sötétet. Caspar izgatottan figyelte. Lenyűgözte arca, illata, mozgása. Csaknem előtte állt, és az élő mégsem vette észre. Csak az állatok. Borzongató kórusuk a halál dalát zengte. Amint a fiú hátat fordított, egy erős barna kar nyúlt ki felé és óvatosan megfogta csuklóját. A fiú riadtan perdült meg.
– Éhes vagy? – suttogta reszkető hangon.
Caspar bólintott. Félrehajtotta fejét, és a felvonta szemöldökét. A fiatal pásztor nehezen nyugodott meg. Rátette kezét Caspar csupasz vállára. Meglepően hűvös volt a törzsi jelekkel borított bőr. Némán húzta magával. Caspar engedelmesen követte a táborba, ahol ínycsiklandó illatok kevercse várta. De mind közül, akár egy ritka fűszer, a mellette ballagó kecskepásztor illata volt az, ami elbűvölte.

– Ki ez, Emmer?
A nomádok vezetője félig felemelkedett. Az idegen bája és hideg szépsége lenyűgözte. Caspar hallgatagon várakozott, csupán a bőrén villódzó tűz mozdult. A harcosok tátott szájjal bámulták. Soha nem láttak hozzá foghatót. A mellette álló fiú büszkén feszített, elvégre ő találta. Hellyel kínálták és figyelték, ahogy leül közéjük.
Fekete haja alól érdeklődő figyelemmel leste őket. Ahogy a tűzre teszik a fahasábokat, ahogy törnek a lepényből és felé nyújtják. Emberi alakok, emberi mozdulatok. És ő? Közéjük tartozik még? Caspar nem tudta a választ. Elvette a friss lepényt és beleharapott.
Homloka összeráncolódott és a markába köpte a száraz falatot. A nomádok értetlenül kuporogtak mellette. A lepény friss volt, asszonyaik nemrég sütötték. Akkor húst szeltek neki, de azt is keserves arccal adta vissza. Hasát szorongatta és most a felhalmozott gyümölcsök felé fordult. Készségesen nyújtották a tálat. De sem az édes szőlő, sem a szárított datolya sem a kesernyésebb magvak nem ízlett neki. Dühödt könnyek törtek elő szeméből és akkor az egyik fogatlan vénség felpattant és hozzá lépett. Elmázolta Caspar arcán a könnyeket és a fiú bőrén vérmocskos folt maradt.
– Az élőhalott!
Oly gyorsan ugrott talpra, hogy magát a mozdulatot nem is látták. Szoborszerűen magasodott föléjük, és akkor meglepő fordulat állt be. A nomádok arcra borultak előtte és furcsa éneklő hangon mormogtak. A vénség térden csúszott, ahogy isteneknek kijáró tisztelettel közelített hozzá.
– Válassz. Válassz uram és mi boldogan megtesszük – nyöszörögte. Caspar álmatagon pillantott le rá. Mulattatta és egyben bosszantotta az új helyzet. Éhes volt, de még nem tudta mire is éhezik. A vénember ekkor hajbókolva felkelt és megfogta a kecses ujjakat. Caspar reszketőn tűrte érintését. A férfi a saját fedetlen torkára tette a fiú hideg tenyerét. Ő még ekkor sem tudta, mit kell tennie. Valaki tőrt húzott elő és gyorsan megsebezte vele a ráncos bőrt. A vékony vérpatak megindult a reszketeg nyakon lefelé.
A finom arcon ekkor meglepő változás játszódott le. Caspar szeme óriásira nyílt, fogaiban fájó lüktetés ébredt. Elkapta kezét az öregember nyakáról és saját állkapcsát dajkálta. Ajka szétnyílt és a fájdalmas változás eltorzította a megnyerő arcot. Agyarai meglepő erővel törtek elő ínyéből és a szenvedő zokogás a születés misztériumát hirdette. El akart futni végzete elől, botladozó léptekkel kihátrált az emberi gyűrűből, nem mert szembenézni a tekintetükben villódzó képmásával. De akkor puha, eleven, forró testbe ütközött. A nomád pásztorfiú volt az. Csodálattal nézte őt. Caspar térdre rogyott előtte és megragadta ingét. A fiú üdvözült mosollyal állt előtte és lecsüngő karjaival átölelte a fekete fürtös fejet. Egy pillanatra megpihent szíve fölött az angyalarcú gyermek feje, aztán lassan felemelte arcát. A tekintetébe mélyedő szempár elsötétült. A kieresztett fogak végigkaristolták bőrét, és haragos mordulás szakadt fel a tetovált mellkasból.
Az újonnan született lény megragadta az előtte reszkető étket és szorosan magához rántotta. Már nem tudta mit cselekszik, emberi mivolta úgy porlott szét, akár a talpai alatt futó homok. A fiú zihálva hevert karjaiban, és amint a fogak belemélyedtek torkába, feljajdult. Saját vérét lélegezte be és szánalmas vergődése közepette a halállal viaskodva értetlenül bámult maga elé. Caspar pedig, belefeledkezett az első táplálkozás semmihez nem hasonlítható gyönyörébe, és dorombolva ringatta az élettől távolodó testet. 




– Ébredj!
Oldalára fordult és a hold fehér arcában gyönyörködött. Amikor aztán betelt szépségével, visszafordult a mellette fekvő fiúhoz.
– Indulás! – megbökte vállát. A fiú engedelmesen moccant de ahogy feje oldalra csuklott, Caspar rémülten vette észre, hogy halott. Felugrott és rázogatni kezdte, pofozgatta, de semmi eredménye nem lett. A fiú szeme élettelenül meredt a semmibe. Caspar ott térdepelt mellette. A vérkönnyek lassú fájdalmas patakokban folytak le kipirult arcán és amikor letörölte őket, fekete harci díszként ékeskedtek pofacsontjain.
– Mit tettem… – hörögte fájdalmasan, aztán karjába vette a holtat és elindult vele a sátrak felé.
A nomádok hajbókolva jöttek elé. Átvették tőle a testet, de amikor el akarták vinni, Caspar egyetlen fejmozdulattal, megálljt parancsolt. Akkor lefektették és elhátráltak, mert nem akarták zavarni fájdalmában. Teremtője zajtalanul közeledett és a némán gyászoló emberek félénken iszkoltak vissza sátraikba, hogy leengedjék a függönyöket. Egyfajta ajtóként tekintettek azokra és mint olyan azon nem léphetett át ártó lélek. Csak ha ők maguk hívták be élő szóval.
– Gyermekem! – magához ölelte és maga felé fordította kipirult arcát s gyönyörködött benne. Az övé is éppoly rózsás fényben derengett az éjszaka ege alatt. Már ölt és áldozata vére festette meg egyébként márványszín arcbőrét.
– Mivé lettem?
– Egy nagy és ősi család legifjabb tagja lettél.
Caspar végignézett magán. Szörnyű sejtelem rohanta meg. Rettegett, mégis kibuktak belőle a visszafojtott szavak.
– De én ezen az éjjelen meghaltam igaz?
Atyja a sátrakat nézte. Nemtörődöm viselkedése mögött azonban élénk figyelem rejtőzött.
– Új életet kaptál tőlem, az emberi helyett. Haldokoltál és én úgy döntöttem felkínálom neked a lehetőséget.
Caspar magában tépelődött, miközben egyre a pásztorfiú mozdulatlan testét bámulta. Ő tette. Ő vette el az életét. Megölte, hogy saját maga tovább létezhessen. Ez hát az ára az öröklétnek?! Alig ismert a hangjára.
– Hogyan lesz ezután?
A térítő ekkor odafordult. Kiismerhetetlen mosoly jelent meg szája szélén. Egyaránt jelenthetett örömteli vagy éppen fenyegető lehetőséget. Ahogy azonban utána nyúlt, Caspar önkéntelenül hátrálni kezdett. Eddig csak baj volt abból, ha valaki kinyújtotta felé a kezét. Akár a megfélemlített kutya, soha nem tudta mi fogja a következő pillanatban érni. Simogatás, vagy verés. Szégyenlősen lehajtotta fejét. Kényszerítenie kellett magát arra, hogy elviselje az érintést.
– A teremtő és a gyermek egy ideig együtt élnek, amíg mindent meg nem tanul az ifjú. Azután óhatatlanul elválnak útjaik, mert a mi fajtánk vadászik.
A fiú elgondolkodott. Hirtelen Haakar intelmei jutottak eszébe. Múltját egyelőre jótékony ködbe vonta a halál pillanata, csak apránként szakadozott fel a szürke fátyol. Ha nem így lenne, leteperné a valóság tudata. Az elvesztett élet felismerése. Nem tudná ép ésszel felfogni a változást.
– Akár a farkasok – suttogta maga elé. A térítő bólintott.
– Igen. Úgy is mondhatjuk. Nagy terület kell, amit őrzünk még egymástól is. A leválás utáni találkozások akár viszályhoz is vezethetnek. Főleg a hímek között.
– Így mondják?
– Igen. De a te esetedben némiképp más a helyzet.
Caspar nem értette szavait. Ártatlan szemekkel nézett fel az előkelő férfialakra. Térítője lehajolt hozzá.
– Nem voltál még egészen férfi amikor átváltoztattalak, és most már mindig is ilyen fiatal fiú képében létezel majd. A tested nem öregszik majd, csak a lelked és az elméd.
A gyermek megdöbbent. Miféle gonosz játékot űznek vele az istenek? Megragadta az ásót és dühödten belevágta a homokba.
– Szólhattál volna előbb is! – fakadt ki végül mérgesen.
– Miért, tán nemet mondasz, ha ezt tudod?
– Talán igen!
Atyja hagyta, hadd tomboljon kedvére. Amikor aztán teremtménye megelégelte a homokdobálást, csak annyit szólt.
– Te akartad. Kimondtad. A választás a te kezedben volt. A bosszúállás rossz tanácsadó.
– Belehajszoltál abba, hogy igent mondjak! Itt szó sem volt másik választásról!
– Caspar. Fiam…
A gyermekvámpír eldobta az ásót. A mély gödör szélén álldogált, és most lassan odafordult a porban heverő halotthoz.
– Na és ez? Erről is hallgattál!
– Ők miattunk léteznek. Táplálékok.
– Emberek! Én is az voltam! Ember voltam…
Odalépett hozzá. Ez a vad és keserű fiú szinte lángolt az erőszakkal elfojtott dühtől.
– Emberek. Szánod őket?
Miután nem felelt, atyja a város felé mutatott. Massalia valahol a dombok mögött lapult.
– Azok ott a halálodat akarták. Megöltek volna. Én megmentettelek.
Te öltél meg végül – motyogta keltául. Aztán lehajolt és megragadta a nomád pásztorfiú élettelen karját. Begörgette a mély sírba és lapátolni kezdte a homokot. Némán dolgozott, s amikor végül elegyengette a sírhantot, ráemelte ezüstös tekintetét a térítőre. Nem mondta ki. Képtelen volt rá. Meg kéne köszönnie, de most még nem tudja megtenni. Eldobta az ásót.
Emberi énemet temettem most el – szólt végül csöndesen a saját nyelvén.

– Elhagylak majd?
Arelatum malmai előtt álltak. Caspar az út sötét kanyargó csíkját figyelte. Aludt a város, nem tudva arról, hogy ők jelen vannak közelükben.
– Nem tudhatom. A jelennek örülök, hogy most itt vagy velem. A lányom már régóta magamra hagyott, lehet, hogy most éppen Asszíriában kódorog.
– Van egy lányod?
– Igen. Rhiannon a neve. Kinézetre kicsit idősebb nálad, tizenkilenc éves. Egy igazi vadmacska.
Caspar eltűnődött a hallottakon. Nincs tehát egyedül, a fajtája védelmében élhet tovább. De hát mi is ez a nép?
– Vámpír. Ez a nevünk, bármerre is járjunk. Naponta táplálkozunk, ehhez kell a vadászat. Emberi vér tart életben nélküle kiszáradnánk.
– Megöltem őt, amikor ittam – fejével a néma sír felé biccentett.
– Mert még nem tudtad mikor elég. Nem kell mindig meghalniuk. Bármilyen hihetetlen, sokan közülük egészen odavannak a fajtánkért. Ez a nomád törzs az enyém. Engem szolgálnak életükkel és a vérükkel. – atyja a város távoli házai felé mutatott.
– Az élők, önként engednek be, felkínálják magukat, társukat, gyermekeiket. Mi pedig használjuk őket akár az eleven éléskamrát.
– Meddig élhetünk így?
– Korainak tartottam még, hogy erről beszéljünk, de látom jobb, ha mindent tudsz.
Átölelte vállát és elvezetette az úttól. Az már a múlt, s mint olyat, maguk mögött hagyják.
– Nem sok dolog van, ami árthat nekünk. Csupán három. Az ezüst az egyik, legyen bármilyen apró, vagy vékony. Ha leláncolnak egy ezüstszállal, képtelen leszel mozdulni. A másik a kihegyezett fakaró. Azzal átdöfhetik a szíved. A harmadik a napfény. Elemészt, eléget.
– Emberként vagy ezer halálnem végzetes lehet.
Atyja ekkor megállította. Caspar zaklatottan állt vele szemben. Agyarai kint villogtak ínyéből.
– Veszélyes leszel fiam. Hadd nézzelek!
Körbejárta a fiút. Caspar szépsége teljében ragyogott előtte. Zsenge kora arra ösztönzi majd a gyanútlan embereket, hogy védelmet keressenek neki, behívják otthonukba és a gyönyörű gyermek szörnyű pusztítást visz végbe közöttük. Férfi vagy nő, ifjonc vagy matróna mind bűvkörébe kerül majd. Tökéletes teremtmény!
– A fogaid?
– Kissé selypítek tőlük. Nem mindig tudom, mikor bújnak elő.
– Húzd vissza őket.
Azonnal engedelmeskedett. Most megtévesztően emberi ábrázattal nézett fel a férfire. Atyja ekkor egészen közel lépett hozzá és jobbjával megragadva fekete haját, hátra hajtotta fejét, mintha újra harapni készülne. Casparban lobot vetett a vágy és fogai teljes hosszukban előbújtak ínyéből, miközben orra körül a bőr összeráncolódott, akár a ragadozóké.
– Éhség, vágy, düh és mindezek keveréke. Ha nyugodt vagy, rendszerint az agyarad is az marad.
– Szerethetek élőt?
– Egyenesen könyörögni fognak érte – kacagott a vámpír.
– Lehet gyermekem?
– Csak teremtőként lehetsz apa. Hiába bújsz majd ágyba asszonnyal, nemzeni nem tudsz élő utódot.
– Vámpírt is szerethetek?
– Ha megengedi. Mi egymás között inkább megtartjuk az udvarias távolságot. Tisztelet, és uralkodás. Ez teszi tökéletessé az egymásra épülő társadalmunkat.
– Te hol állsz a ranglétrán?
– Fogalmazzunk úgy, hogy helytartó vagyok. A sumér kultúra örököse. Ur városában születtem emberként a III. évezredben. A térítőm, nagy családot akart maga körül. Az asszonyom, és két kisfiam belehalt az átalakításba, csak én éltem túl. Tetszik ez a vidék, itt élek már vagy kétszáz éve. Utazgattam, azért nem jöttem előbb. Massalia és a kikötőváros nagy része az én felségterületem alá tartozik. Húsz éve nem voltam idehaza. Megbízott élőim igazgatták birtokaimat. Amikor elmentem te akkor még meg sem születtél.
– Miért én? Miért én kellettem? Voltak ott mások is.
– Mert emberként lenyűgözött a bátorságod, a tartásod, a szépséged. Rhiannon örülni fog neked. Mindig is nyaggatott egy testvérért.
– Találkozunk majd vele?
– Itt? Nem hinném. De ha elválnak útjaink, bizonyára összefutsz majd vele. A teremtő gyermekei megismerik egymást. Rendszerint baráti lesz a kapcsolat közöttük. És most hazaviszlek. Nem maradhatsz kint, a hajnal előtt már nyugovóra kell térni. Védett, őrzött helyen. Még nem jött el az ideje, hogy a vámpírok kilépjenek a nagyvilágba, hogy felfedjük magunkat. Titokban élünk, mert az emberek rettegnek tőlünk, annak ellenére, hogy vonzódnak is hozzánk. Furcsa kettősség. Alszol ma éjjel velem?
– Örömmel. És mi lesz holnap?
– Elutazunk!
– Hová? – Caspar olyan izgatott lett, akár egy igazi kamasz. Soha nem járt még sehol és a távoli világok álomszerű képei egyszeriben kézzelfogható valósággá váltak. Elfogadta hát a változást. A kéz, ami felé nyúlt, tehát simogatást ígért. Túláradó boldogságában megölelte atyját.
– Pompejibe.



©Izolde Johannsen

1998-2000

Jelen könyv a szerzői jogi törvények hatálya alá esik.
Az író minden jogot fenntart, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. Az író írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A könyv bármely részletének közléséhez az író írásbeli hozzájárulása szükséges.

 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése