A kárhozat éjjele regénysorozat

A kárhozat éjjele regénysorozat
A halál csak a kezdet

2014. október 25., szombat

I/Róma 5. fejezet - második rész

5. fejezet: Az utolsó nap (második rész)

Flavianus már várt rá. Érkeztével lassan elfordult az oszlopcsarnoktól és a házi oltárhoz sétált. Carson némán figyelte őt. A ház ura megállt az aprócska oltárszerű edény előtt melyben örökösen ott lobogott az áldozati tűz. Esténként az előírásoknak megfelelően letakarták a kedves lángokat forró hamuval, hogy az új hajnal első sugarai mellett kiszabadíthassák őket. Mivel Marcus Flavianus egyedül élt, ezt a fontos tisztséget ő maga látta el szolgája segítségével. Ha lett volna asszonya, a házi tűz őrzése az ő feladata lett volna. Reggelente néhány csepp borral öntözték meg a lángokat és ha a vidám lángok felfelé nyújtották vörös arany csóváikat, nos az nagyon jó jelnek számított. Carson rémülten nyögött fel. Ura ugyanis a kezében tartott tele serleget egészében rálocsolta a tűzre. Kesernyés füst töltötte meg az átriumot, a rabszolga szemét elfutották a könnyek. Marcus Flavianus ekkor a kialudt tűz mellett álló lalarium felé fordult. Lassan behajtotta a csak nemrég odaerősített táblákat, elzárva az isteneket a ház népe elől. Egy hosszú pillanatig mozdulatlanul nézte az elfedett mélyedést, aztán megfordult és egészen közel sétált a leeresztett karokkal álló rabszolgához.
– Hamarosan.
Carson meghajtotta fejét, és megcsókolta a felé nyújtott kézen szikrázó gyűrűt.

Az est leszállt. A nap már eltűnt az erdő mélyén, csak egyetlen bíborszínű sáv jelezte még, hogy ott járt, aztán az is kékbe hajlott. Az istállóajtó kitárult és ismeretlen katonák özönlöttek be rajta. Idegen szavakat harsogtak és megragadták a hátráló embereket. Bezsúfolták a rémült, ordibáló rabszolgákat a szekerekbe. Carson meghallván a zűrzavar hangjait kirohant a házból és látta még az utolsó sebesen száguldó szekeret, amint a völgy felé robog. Az istálló üres volt, ruhák és eltörött használati eszközök hevertek a földön.
A fiú döbbenten állt a romok fölött és ekkor szörnyű balsejtelem vett erőt rajta. Végigjárta a lovak üres állásait, de nem talált senkit. Kirohant az udvarra majd egy a közelben álldogáló lóhoz ugrott. Fekete árnyként suhant el a birtok fehér kövezetén, a virágokkal teleszórt úton el sem tévedhetett.

˜ ™

Nem akadt senki, aki a nyomába szegődött volna, és olyan sem, aki megállíthatta volna. Látta már a fáklyákkal megvilágított ősi templomfalakat, és még gyorsabb vágtára ösztökélte lovát. Az állat tajtékos szája megvonaglott, és gyorsított iramán.
A templomajtóban heverő őrség láttán felfordult a gyomra. Nem tudhatta, de az a tíz katona volt ott, akiket személyesen választottak ki a meghívott vendégek. Felemelte egyikük elejtett kardját és jobbjával lassan kitárta a félig nyitva hagyott ajtószárnyat. A füstölők tömény aromája csípte szemét.
Újabb holtak fogadták rémes összevisszaságban. Rabszolgatársai voltak azok, akiket gazdája az idegennek ajándékozott. Sokuknak kivágták a szívét, másoknak a torka volt feltépve. Ahogy ott botorkált közöttük rémülten felkiáltott és térdre borult a hátán heverő ősz hajú alak láttán. Haakar volt az s karnyújtásnyira tőle ott feküdt Baskar. Carson elnémult az emésztő fájdalomtól, aztán vad mozdulattal mellkasához kapott, megszaggatta tógáját, és végül letépte magáról a cafatokban lógó rongyokat. Ez a ruházat nem az övé volt. Csak a délelőtt kapott fehér nadrág maradt rajta, semmi más. Lezárta Haakar tágra nyitott szemét, és a fájdalomtól kábultan, elnehezült szívvel, haladt tovább az elfonnyadt virágszirmokon.
Ekkor sikoly verte fel a csöndet. Elvesztette fejét. Nem ismerte fel a hangot, de akár Drusilla is lehetett. Futni kezdett, végig a fáklyákkal teletűzdelt folyosókon.
Az asszonyok hullái a virágok között elszórva hevertek. Vörös és fehér virágágyon nyugodtak, hajukba véres szirmok keveredtek. Carson mindhez odahajolt, de kedvesét nem találta közöttük. Az áldozati kamra fényei egyre csalogatták.
– Dobd el a kardot, fiam!
Kimerülten nézett körbe. Izzadt fürtjei kékesfekete fénnyel ragyogtak a narancsszínű fényben. Nem látott mást, csak az áldozati oltár előtt térdepelő lányt. Drusilla könyörögő mozdulattal nyújtotta felé karját. Hófehér ruháján vérfoltok nyomai. Ki tudja hány ember torkának spriccelő vére szennyezte be. Carson belépett a kriptába.
– Engedd el az úrnőt! – bátran szólt, a félhomályos sarokban álló mozdulatlan alakra függesztve tekintetét. Gyermek volt hozzá képest. Külsőre legalábbis. De a szívében rettenthetetlen barbár harcos.
– Mit kínálsz érte cserébe?
Carson, Drusilla könnyáztatta arcát bámulta. Mit kínálhatna, hiszen rabszolga. Sem az életével, sem a halálával nem ő rendelkezik.
Engedd el őt – csöndesen szólt immáron a saját nyelvén. A férfi feltehetőleg elmosolyodott, mert a hangja ellágyult.
Legyen hát.
Akkor leeresztette a kardot, elhajította a sarokba, és a zokogó lányhoz sietett. Drusilla ölelte, csókolta ahol érte, körmei feltépték vállait. Carson mosolyogva tűrte.
– Ne tedd! Meg fog ölni! – rimánkodott a lány.
– Nem árthat nekem, hidd el. Csak te legyél biztonságban.
– Nélküled nem megyek.
Carson ekkor ajkaihoz vonta a lány fejét. Halkan suttogott neki, hogy csak ők ketten hallják.
– De igen. Neked legalább lesz esélyed. Neked élned kell. Családod lesz, férjed, gyermekeid. Megöregszel majd, de még akkor is gyönyörű maradsz. A virágok emlékszel? – megfogta arcát és ránevetett.
Könnyein keresztül nevetett a lányra, szeme szinte lángolt a belső láztól, ami egész nap egyre csak emésztette. A fáklyák fénye ott villódzott mezítelen mellkasán. Egymással szemben térdeltek a hideg köveken. Carson most egészen szelíden szólt hozzá.
– Tedd el őket, ahogy ígérted. Én, nem felejtelek el. Boldog voltam veled.
Megcsókolták egymást, kétségbeesett erőszakos csók volt. A római nemeshölgy és a rabszolgának született tizenöt éves harcos egyetlen görcsös ölelésben fonódott össze. Ebben benne volt a szemérmes szeretet, amit egymás iránt tápláltak és benne volt a félelem, ami most körbefonta őket. A vőlegény katonái a karjai közül tépték ki Drusillát és már vitték is. Kétségbeesett sikolya hamar elhalt a romos falak között. A térdepelő fiú ott maradt az oltár kövezetén, és eltakarta könnyező szemét. Nem fordult hátra. Egyedül maradtak. Az idegen és ő.

Mi a neved fiam?
Menase utolsó szavai jutottak eszébe. Az addig soha nem hallott kelta férfinév. Mágikus volt. Titokzatos. Tiszta. Nem szennyezte be semmi. Talán épp erre az éjszakára adta neki nővére. Menase megesküdött, hogy római előtt soha nem mondják ki. Nem méltó hozzá egy sem közülük. De ez most más. Carson úgy vélte egy égi erő előtt felfedheti igaz valóját. Mert mi más hallhatná először az ő törzsi nevét, mint maga az emberi alakot öltött halál?
Caspar – újra csak elvesztett népének nyelvén válaszolt. A férfi értette szavait.
Ujjait egymásba kulcsolta és egyre csak várt. Aztán megtörtént. Egy hűvös kéz érintését érezte meztelen bőrén. Az ujjak lustán mozogtak vállain, végigfutottak a fekete tetoválásokon. Behunyta szemét. Hátborzongató volt az idegen simogatása. Bekúszott a hideg a bőre alá, hogy jéggé dermessze még dobogó szívét. Ugyanakkor felszította addig szunnyadó érzékeit és ő képtelen volt ellenkezni a bizalmas ölelés teljesen hatalmába kerítette. Az ujjak már a nyakát cirógatták és Caspar háta megfeszült a sürgető vágytól.
Az enyém lettél végre. A bányában megszöktél előlem.
Bocsáss meg… – zihálta.
Egy apa nem büntet és mindig megbocsát.
 Szíve fájdalmasan elszorult. Lopva letörölte arcát. Keze reszketett az erőfeszítéstől, hogy elfojtsa fellobbant vágyait. Az idegen, aki még mindig háta mögött állt, most magához húzta vállainál és lenyúlt ölében nyugvó jobbjáért. Sápadt ujjai közé vette az ő barna, életteli kézfejét.
Emberi könnyek. Micsoda kincs – megsimította arcának zúzódásait. Caspar fájdalmasan felsóhajtott. Égették azok a hideg ujjak. Most a fülébe suttogott a mély hang, miközben fejét óvatosan félrehajtotta, hogy hozzáférjen torkához.
Mindenért megfizethetsz. Elveheted a legdrágábbat tőlük, megfoszthatod minden értéküktől. Az életüktől. Ahogy ők tették veled. Akarod?
Kábultan próbált magához térni. Balja, mely az előbb önkéntelenül felnyúlt és az idegen tarkóján nyugodott, most lehanyatlott combjaira.
Mibe kerül ez nekem?
A férfi, vagy ahhoz nagyon hasonlatos alak, ekkor a kőasztal felé mutatott. Caspar megértette a szavak nélküli választ és hagyta magát vezetni. A kőasztal magas volt, de végül csak felült a szélére. Továbbra sem mert ránézni, a most már előtte álló idegenre. Úgy vélte tiszteletlenség lenne arcába tekintenie. A hűvös kéz ekkor felemelte állát. Gyengéd mozdulat volt és a fiú egy pillanatra önkéntelenül is belesimult az érintésbe.
Ne hagyj magamra! – felzokogott a rátörő félelemtől és az idegen iránt érzett csodálattal vegyes szeretettől.
Veled maradok, amíg szükségét érzed majd.
A fiú ekkor hevesen átkarolta és arcát nekiszorította a ruhán keresztül is hideget árasztó mellkasnak. A férfi megsimogatta haját, aztán eltolta magától. Caspar ekkor összeszedve minden bátorságát, végre ránézett az idegenre.
Emberi arca egy a harmincas éveiben járó férfit mintázott. Nagyon megnyerő volt. Kék szeme mosolyogva nézett le rá. Bőre egészen halovány volt, mintha egyáltalán nem érné nap. Caspar barnára sült bőre szinte fekete volt az övé mellett. Magas volt és vékony, előkelő ruházata a legdrágább selyem. Barna haja lágy hullámokban omlott alá vállára. Szépen ívelt vértelen ajka most mosolyra húzódott és arca a megrettent fiú szeme láttára változott át. Fogai akár a vadaknak. Caspar ekkor már menekült volna, de az erős kezek villámgyorsan satuba fogták vállait. Reszketni kezdett.
Nem akarok szenvedni – suttogta elfúló hangon.
Nem akarok fájdalmat okozni neked gyermekem. Elalszol majd.
Két tenyere közé vette arcát, és amikor tekintetük újra egymásba kapcsolódott, halkan megszólalt.
– Mondd ki.
Caspar pislogás nélkül nézett vissza rá. Kábult volt, félálomban ült előtte. Csak az a delejes szempár létezett, minden más elmosódott körülötte. Az idegen akkorra tökéletes hatalmat gyakorolt fölötte.
Akarom.
A fehér agyarak most egészen közel kerültek riadtan lüktető nyakához. A férfi azonban még nem tett semmit.
A neved, és a jelek a bőrödön tudod-e mit jelentenek?
Csak a szemével intett. Képtelen volt megszólalni.
Az újjászületést hordozod magadban. Légy az enyém és cserébe felkínálom neked az egész földkerekséget.
Igen. A tiéd leszek Atyám.
A férfi akkor végigsimította félig kinyílt ajkait.
Feküdj le.
Nem volt értelme ellenkeznie, sem az időt húzni. Úgyis megtörténik. Tökéletes bizalommal nézett az éhségtől tüzelő szempárba, mely elérhetetlen messzeségből ragyogott le rá. Halálon túli messzeségből. Ennyi volt hát, gondolta csöppnyi szomorúsággal szívében. Vége a kínoknak, a méltatlan sorsnak. Vége és úgy halhat meg, ahogy neki tetszik. Szeretet veszi körül és nem őrjöngő félelem. Nem gazdája kezétől kell meghalnia, miután halálra korbácsolták aztán szégyenszemre felhúzzák egy szederfa ágára, hogy ott rothadjon míg végül a kutyák széttépik tagjait.
A megtestesült halál akkor ráhajolt, szorosan ölelte és Caspar elfogadta a testi közelségét, magára húzta a férfit és szelíden elfordította fejét, hogy könnyebben hozzáférjen.
A harapás pillanatában a falon lobogó narancsszínű fényeket nézte, a nagyra nőtt árnyakat, mígnem a környező világ elmosódott, és ő nem látott mást, csak a forrongó feketeséget. Erős karok ölelték fel lankadó testét és már nem hallhatta a diadalmas kacagást. Egy új élet kezdetét…



©Izolde Johannsen

1998-2000


Jelen könyv a szerzői jogi törvények hatálya alá esik.
Az író minden jogot fenntart, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. Az író írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A könyv bármely részletének közléséhez az író írásbeli hozzájárulása szükséges.

Vásárlás:
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése