A kárhozat éjjele regénysorozat

A kárhozat éjjele regénysorozat
A halál csak a kezdet

2014. október 25., szombat

I/Róma 4.fejezet - második rész

4. fejezet: Az altemplom (második rész)

Carson eközben mit sem sejtve az imént lezajlott tragédiáról, elszántan haladt előre. Megtalálta az elnagyolt lépcsőfokokat és elindult fölfelé. Ha minden igaz, átjut a bánya másik bejáratához, ami a birtok kevéssé őrzött területére esik. Hallomásból tudta, hogy itt csak ősfák és sziklák voltak meg egy régi beomlott templom még az előző korból. Már nem használták és legjobb tudomása szerint rég le akarták bontani. Ekkor megtorpant. Minden idegszálával azon volt, hogy megfejtse a közelítő, furcsa zajt. Óvatosan átvette baljába a fáklyát és a csákányt feldobta kissé a levegőbe, hogy kedvezőbb fogást találjon rajta. Tarkóján égnek meredt a szőr. Amikor úgy érezte nem bírja tovább a bizonytalan várakozást, megperdült.
A folyosó azonban üres volt mögötte. Nagyot sóhajtva fordult vissza és csaknem halálra vált a rémülettől. Drusilla állt vele szemben. Csinos arcocskája poros volt, ruhája szakadozott. Nagy gonddal elkészített frizurája szerteszét esett, a szalagok kiestek, ahogy futhatott.
– Mit… mit keresel itt úrnőm?
– Itt szedtem virágot a romkertnél. Bemenekültem a templomba és egy helyütt megnyílt a kövezet. Beestem egy üregbe és most itt vagyok – nyögte a lány vacogó fogakkal. Carson gyorsan elkapta karját, nem törődött azzal, hogy a lányt csak méginkább összemaszatolja. Ujjai fekete nyomokat hagytak bőrén, mert egész testén, kócos haján vastagon ragadt a szénpor és rohanvást igyekezett vele kifelé, erőszakkal vonszolta maga után.
– Merre?
– Azt hiszem jobbra! – sikoltotta a lány inkább a félelemtől, mintsem a szorítás okozta fájdalomtól. Carson megint csak érezte azt a meghatározhatatlan gyötrő érzést, mintha követnék és gyorsabb futásra ösztökélte a lányt.
– Gyerünk!
Futtában elhajította a csákányt és immáron csak a fáklya volt náluk. Kézen fogták egymást úgy rohantak át a szűk folyosókon, mígnem egy helyütt beomlott az út. Épphogy meg tudtak állni a szélén. Carson levilágított a mélybe. Nem volt valami bizalomgerjesztő a látvány. Drusilla eközben ott reszketett, a karjába kapaszkodva. Hirtelen felnyögött.
– Jön!
– Én is érzem – mordul fel a fiú, aztán úrnője kezébe nyomta a fáklyát. – Muszáj lesz ugrani, fogd erősen a kezem!
Drusilla bátorító csókot nyomott a fiú ajkára, aztán elhátráltak és Carson ellenkezést nem tűrően maga után húzta úrnőjét, érezte félelmét, de akkor már elrugaszkodtak. A sikeres ugrást követően magához ölelte és félig hátrafordult.
– Megmenekültünk? – vacogta Drusilla.
– Nem!
Újra csak azon kapták magukat, hogy ember nem járta vájatokban rohannak keresztül, szűk falak mentén osonnak, és bedőlt köveken másznak át, amikor is Drusilla visszarántotta a fiút.
– Várj! Eltévedtünk.
A pislákoló fáklya végszóra kialudt. Carson dühében elhajította a hasznavehetetlen fáklyát. Ide-oda járt a szűk helyen, egyre a menekülésen töprengve. Csapdában vergődtek.
– Muszáj elindulnunk. Itt nem maradhatunk – suttogta bátorítóan. Megkereste a sötétben és magához ölelte. Drusilla fejének mozgásából érezte, hogy helyeslően bólogat, bár úgy reszketett mellkasán, akár a nyárfalevél.
– Induljunk visszafelé. Talán megtaláljuk a kijáratot, neeeeeee!
Arcukba csapódott valami nehéz és ragacsos. Carson maga mögé penderítette a hisztérikusan sikoltozó leányt és megpróbálta kitapogatni a lába elé zuhant formátlan dolgot. Amikor ujjai emberi hajat értek és egy arc sziluettjét érintette, öklendezve görnyedt össze, de csak egy kevés nyálat köpött ki, háborgó gyomra üres volt. Keserves arccal tápászkodott fel és nagyot sóhajtott.
– Elment!
– Honnan veszed? Ez egy hulla!
– Igen valóban az. De az a valami, eltűnt, köddé vált. Mintha soha nem is létezett volna.
– Mi ez az egész?
– Nem tudom. Valami, ami hatalmasabb az embernél. Talán egy megtestesült isten, akit felébresztettünk álmából. A bányában új járatokat kezdtek ásni és felébredt a szellem. Egy csomóan meghaltak és talán megelégelte a vérontást – krákogott és megtörölte száját. Most már nem kellett rohanniuk. Elcsigázottan vánszorogtak tovább.
Az elhagyatott templom alsó termeinek egyikében bukkantak fel végül. Drusillának nem volt ismerős a hely, tehát ő más irányból érkezett a föld alá. Ahogy jobban megnézték a félhomályos csarnokot, látszott, hogy egy régesrég elfeledett kripta. Közepén, egy valóságos emelvényen kőasztal állt. Carson körbejárta az asztalt, végül rátenyerelt.
– Mi lehetett itt?
Drusilla odasétált mellé.
– Emberáldozat.
Carson koromfekete arcában csak úgy világított szeme. Drusilla leült egy kőpadra.
– Valaha az isteneknek élő embert áldoztak fel, nem állatokat, vagy bort, mint a mai időkben. Az élő embernek kivágták a szívét és felajánlották az égieknek. Ha elfogadta, a termés vagy a szaporulat jó volt abban az évben. Előfordult, hogy egy áldozat nem volt elég. A ti népetek nem tett ilyet?
– Menase soha nem említette. A vallásunkról nem tudott sokat. Már nem emlékezett rá.
Újból körbejárta az asztalt. Egy mélyedés volt benne, talán a fejnek.
– Kiket áldoztak?
– Elfogott katonákat, gyermekeket vagy rabszolgákat.
Egymásra néztek. Carson arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Némán nyújtotta kezét a római leány felé.

Végül a katonák találtak rájuk. Mindketten ájultan aludtak. Olyan fáradtak voltak, hogy ott feküdtek le a kőoltár lépcsőjén. Drusillát ölben vitték ki, Carsont azonban megkötözték és láncon vezették el, akár egy oktalan barmot. A leány hiába bizonygatta, hogy a fiúra a bányában lelt rá, nem hittek neki. Őt magát a robbanás óta keresték, és a hely ahol végül meglelték több volt, mint hátborzongató. Ráadásul nem volt egyedül, egy rabszolga, egy gall rabszolga társaságában volt, sőt mi több az ölelésében feküdt.
Carson egykedvűen várakozott. Mivel nem volt értelme harcolnia, nem fecsérelte maradék erejét feleslegesen. Marcus Vetellus Flavianus dühödten rontott be a ház csarnokába. Azonnal felismerte a fiút.
– Te! Átkozott gall kutya! Ha baja esett a lányomnak a kutyák elé vettetlek. Lenyúzatom a tetovált bőrödet és feldíszítem vele a falat!
Lesújtott rá az öklével. A hátrakötött kezű fiú védekezni sem tudott. Minden ütés az arcát érte. A negyedik ökölcsapás a földre küldte őt. Flavianus gyűlölködve nézett le rá. Carson eszméletlenül hevert a lába előtt.
– Vigyétek a szemem elől. Holnap este pedig akasszátok fel! Nászajándékul!
A küldönc pont a legnagyobb felfordulás közepette állított be a hírrel. Drusilla gyermekkori vőlegénye végre hallatott magáról. Másnap a kora esti időszakban érkezik háznépével, hogy a régóta esedékes nászt megtartsák. Egyetlen kikötése van csak, hogy elsötétített szobákban szállásolják el, mert érzékeny szemét bántja a fény. Éppen ezért ülik meg a nászt az esti órákban. Eddigi élete szakadatlan harcokban telt el, most nyugalmat és csendet akar maga körül. Engedelmes nőt, aki kiszolgálja és biztosítja kényelmét. Mert bár külseje fiatalos, belül akár egy aggastyán. A meghívottak névsora bármilyen hosszú lehet, azzal nem törődik, de egy kikötése van. A leánnyal adjanak tíz válogatott katonát, húsz rabszolgát négy szolgálólányt és négy egyforma színű lovat. Az emberek személyes kényelméért felelnek majd és előtte érkeznek a szertartásra.
Furcsa és igen részletes lista volt ez. A küldönc meghajolt és kiment, hogy előkészítse urának érkezését. Flavianus az erkélyen állt és az épülő halotti máglyát nézte gondterhelt arccal. Húsz rabszolga. Neki magának alig akadt ennyi a robbanás miatt. Tizenhatot még tud nélkülözni, talán még egyet ráadásnak… de húszat?!

Carson a tömlöc hideg kőfala mellett feküdt. Arca mostanra feldagadt, alig látott a jobb szemére. Felemelte tenyerét és a kinti máglya tüze vörösen villódzott bőrén. Nézte a falakon tomboló árnyjátékot, hallgatta a fa pattogását. S aztán az éhség, szomjúság és fájdalom együttes keveréke belelökte egy pörgő homályba. Kiáltani sem tudott s a homályon túl egy sötét hely várta.
Egy barlang. Óvatosan haladt előre. Egy hideg vizű tó partjára ért. Kötél hevert a csúszós köveken. Jöjj! A suttogó hang egy magas, fekete ruhás asszonyhoz tartozott. Perszephoné? Ez lenne az Alvilág? De az asszony nem tűnt gonosznak. Carson abban biztos volt, hogy rá várt. Megragadta a kötelet és egy csónak ringott oda hozzá lustán. Beleült és átevezett a túlpartra. Kimászott a csónakból és ekkor a nő odasietett hozzá. Megfogta kezét. Idősebb volt nála, gyönyörű fekete hajú, sudár teremtés. Egy köpeny volt a kövekre terítve. Carson riadtan rándult össze. Képzelődött csupán, a szomjúság miatt vélhette úgy, hogy tóparton áll. A zárka kemény köve térítette magához. Letörölte könnyeit és rekedt elfúló hangon imádkozott elvesztett isteneihez. A máglya ropogása elviselhetetlen kínnal gyötörte zaklatott lelkét.
Nővérét is elhamvasztják a lángok és vele együtt az utolsó ember is odavész, aki a törzsét jelentette. Megsimította a bal felkarján lévő jeleket. Már csak ezek jelentették a múltat. Holnap meg kell halnia. Hát akkor úgy hal meg, ahogy egy gall harcoshoz illik. Bátran néz majd a halállal farkasszemet. Nem fog szégyent hozni a családjára.
Oldalra fordította fejét és vaksin hunyorgott ahogy próbálta felmérni hol lehet a vizeskorsó. Egészen az ajtóhoz tették, az ő lábán viszont lánc volt. Nem érhette el a vizet. Csüggedten ejtette vissza fejét. A gyötrő szomjúság árnyakat szült káprázó szeme előtt, árnyakat melyek megállás nélkül beszéltek hozzá. Carson fejében egyre halkultak a suttogó hangok, aztán egy időre elhallgattak végre.
Baskar nem mehetett be hozzá. Csak annyiban segíthette, hogy a kijelölt őrszemeken kívül más fegyveres nem léphetett be a börtönbe. A római katona, aki egyszer már megmentette az életét, most ott virrasztott reggelig az épület előtt.



©Izolde Johannsen
1998-2000

Jelen könyv a szerzői jogi törvények hatálya alá esik.
Az író minden jogot fenntart, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. Az író írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A könyv bármely részletének közléséhez az író írásbeli hozzájárulása szükséges.

Vásárlás:


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése