A kárhozat éjjele regénysorozat

A kárhozat éjjele regénysorozat
A halál csak a kezdet

2014. október 25., szombat

I/Róma 4.fejezet - első rész

4. fejezet: Az altemplom (első rész)

Minden irányból futottak a füstölgő bánya irányába, rabszolgák és szabadok egyaránt, hogy mentsék a bent rekedt szerencsétleneket.
Carson a légnyomás erejétől berepült a félig nyitva hagyott istállóba és most porosan, dühödten jött elő, miközben a hajából megpróbálta kigyomlálni a beragadt makacs szálakat. Akkor látta meg a fekvőket. Menase a ráborult katona alatt hevert, mozdulni sem tudott. Letérdelt melléjük és hirtelen azt sem tudta, hol kezdje kettejük kibogozását. Menase elfordította fejét.
– Szedd le rólam. Nagyon nehéz. – tátogta, Carson ugyanis nem hallotta szavait, a pillanatnyi süketség miatt. Látta, ahogy Menase fájdalmasan zihálni kezd és ajkai közül élénkpiros vér csordult ki. Öccse újabb kétségbeesett erőfeszítést tett, hogy kiszabadítsa a nehéz test fogságából, miközben attól rettegett, nehogy ezzel még nagyobb fájdalmat okozzon nővérének. Fogcsikorgatva oldalra gördítette a férfit, aki lomha puffanással átzuhant Menase túloldalára. Carson ekkor ölébe fektette a hörögve lélegző leányt. Menase ráemelte megtört fényű szemét az imádott arcra. A hangok távoli neszként tértek vissza.
– A hátam… – nyögte nővére kimerülten. Carson amilyen óvatosan csak tudta, elfordította és felhúzta a mocskos ruhácska alját. Összeharapta száját, hogy fel ne ordítson a borzalmas látvány hatására, és önkéntelenül ringatni kezdte nővérét. Menase belesüppedt ölelésébe. Kisvártatva azonban nyugtalankodni kezdett és hiábavaló erőlködéssel próbálta felemelni fejét.
Apa! Apa segíts… Apa – sírta a lány és ujjai iszonyú erővel szorították öccse karját. Carson maga felé fordította szenvedő arcát.
Te vagy az életem. Ha kell, követlek a halálba – felelte megtört hangon és bal karjával megtámasztotta a szegény feltépett hátat, melynek hatalmas sebén át jól látszott a lélegző tüdő. Menase lába élettelenül követte teste mozgását, körmei egészen kékek voltak és az érzéketlen hideg gyorsan kúszott testén felfelé. Mosolyogni próbált.
A házunk. Összedőlt.
– Majd felépítem.
– Anya merre van?
Carson az emésztő kíntól hátravetette fejét. Könnyei patakokban folytak le arcán. Ez hát az utolsó alkalom, hogy eljátsszák régi életüket, amit ő nem is ismerhetett. Még egyszer utoljára hallhatja anyanyelvét, mert nővére a halál küszöbén már olyan fáradt volt, hogy nem tudott másként gondolkozni. Már csak gyerekkora szavai jutottak eszébe és boldog volt, hogy a fiú vele játszik. Menase már ahhoz is gyönge volt, hogy átölelje őt. Csak cirógatta karját, ahol elérte. Nem akarta szomorúnak látni. Az utolsó kép, amit magával akart vinni róla, az a mosolya volt.
Anya a pataknál van. Mossa a ruhánkat.
Már megint! – a lány görcsös igyekezettel mondta ki a közös szavakat.
Öccse érezte a karcsú testen átfutó finom remegést és amikor a gyönyörű szempár túlzottan tágra nyílt, erősen magához szorította. Már nem számított fáj-e neki, már csak egyvalami számított. Az idő. Az idő, amit még együtt tölthetnek, az a néhány pillanat, ami számukra megmaradt.
Apa szarvasra vadászik. Nemsokára hazatér és akkor ehetünk. Gombát és mártást, ahogy szereted. Anya pedig énekel majd és a hangja messze szárnyal.
Menase hörgő légvétele már csak alig hallható pihegés volt csupán. Véres ujjaival alig érezhetően megérintette a fiú állát. Mintha szellemkéz árnya lett volna.
Szeretlek…
– Én is szeretlek! Örökké szeretni foglak – borzongva préselte ki magából a búcsú szavait.
A neved… a neved.
Carson. Hiszen tudod.
Nem az. A kelta neved. Hajolj ide… hogy elmondhassam.
A fiú ráborult a haldoklóra és az imádott hangocska még utoljára, egyetlen röpke pillanatra erőre kapott, aztán elhallgatott, keze szétnyílt, akár egy sápadt virág és finoman lehanyatlott a porba.
Baskar tőlük távolabb ekkor magához tért és megpróbált felülni. Szédelgett, kétszer visszazuhant aztán harmadszorra sikerült jobbjával megtámasztania magát. Csodálkozó hangon kérdezte a földön kuporgó fiútól.
– Megtámadtak minket?

Baskar a karjában vitte el a lányt és gyengéden lefektette a kunyhó épen maradt ágyában, majd finom mozdulattal letakarta. A kis halom egészen eltűnt az ágytakaró ráncai alatt. Lehajtotta fejét. Minden ábránd, boldog lehetőség odalett egyetlen pillanat alatt. Ott maradt kicsit, hogy az istenekhez szóljon. Carson ezalatt sürgető késztetést érzett, hogy tehessen valamit. Bármit, ami eltereli figyelmét a borzaszó tragédiáról. Ha már nővérének életét nem menthette meg, talán másokét még igen. Szemügyre vette a felborult szekeret és a döglött lovakat. Baskar az ordítására futott elő. A katona egymaga emelte fel a nehéz szekeret, míg a fiú bekúszott alá és kicibálta az öreg lovászt. Haakar mindkét füléből vér szivárgott elő és értetlenül nézett fel rájuk. Látszólag nem érte súlyosabb sérülés így hát otthagyták a kunyhónál, vigyázza Menase testét, amíg visszatérnek. Az egyik életben maradt és sértetlen lóra ültek egymás mögé, majd elindultak a szénbánya irányába.
Rettentő felfordulás fogadta őket. Az őrség fele a szökésben lévő rabszolgákat hajkurászta, míg a többiek a mentésben segédkeztek. A bánya bejáratánál jókora lyuk tátongott, majd semmi, csak hatalmas kövek. Az alagút beomlott és ki tudja mennyien rekedtek odabent. Az intéző haját tépve siránkozott.
– Nem értem! Nem értem! Az új tárna biztonságos volt.
Baskar az őrökhöz, míg Carson a rabszolgákhoz sietett és segítettek, ahogy tudtak. Nemsokára annyira el tudták hordani a bejáratot lezáró sziklatörmeléket, hogy egy kisebb termetű férfi beférhetett rajta. Azonban nem akadt senki, akit rá lehetett venni, hogy a vélhetően holtakkal teli folyosókra bemerészkedjen. A germán fiú átvette barátjától a vizesvödröt és leöblítette szürkévé vált vörösesszőke haját. Óriási szerencséje volt. Ugyan a bánya ajtajában bámészkodott a robbanás pillanatában, de megúszta egy jókora eséssel és néhány fájó zúzódással. A rabszolgák most hozzájuk igyekeztek.
– Carson segítenetek kell. Csak ti ketten vagytok elég kicsik ahhoz, hogy beférjetek. Már ne is haragudj.
– Nincs harag. Valóban alacsonyabb vagyok,, hozzád képest nagy melák! A kelták nem nőnek túl nagyra.
Julio a hispán rabszolga büszkén húzta ki rettentő termetét. A karja is alig fért be a szűk nyíláson.
– Mit mondasz Wolf? Bemenjünk? – kérdezte végül Carson.
– Felőlem – a kis germán a talpra állt és kissé bizonytalan léptekkel elindult előre. Bár kicsit magasabbra nőtt barátjánál, Wolf testalkata soványabb volt korosztályánál, mert sokszor büntették rabtartói éheztetéssel. Carson kapott egy kötelet, meg két csákányt. A szerszámokat előre behajították a kongó folyosóra és elsőnek az északi fiú préselte át magát a kövek között.
– Aú! A könyököm!
– Óvatosan fiacskám. Nem kell úgy rohanni. Azok a szegény ördögök kibírják, ha kicsit késtek.
Demetriosz világított nekik, aztán, hogy Carson is odabent volt, behajították utánuk a fáklyát, egyet-egyet és figyelték, ahogy az imbolygó fény végigpásztázza a kőfalakat. Egy helyütt vérmocskos volt a fal, úgy derékmagasságban, de test nem volt sehol. Wolf előresietett és a kerengőbe vezető folyosó előtt bevárta barátját.
– Maradjunk együtt. Ki tudja, mit találunk. Ti jól vagytok?
– Menase halott. Haakar életben van. Lehet, hogy megnémul, egyetlen hang sem jön ki a torkán.
Wolf, Carson homlokát a sajátjához koccantotta, aztán megveregette a vállát. Nem volt szükségük szavakra, mindketten tudták mire gondol a másik. Irány a kerengő!

 – Hahó! Van itt valaki, aki él?!
Kiáltozásukra egyelőre nem érkezett válasz. A falak itt is helyenként véresek voltak, sőt a földet is néhol tócsákban álló vérfoltok tarkították, de holttest egy sem került elő. Furcsállották, mert akkor mitől ered ez a rengeteg kiömlött vér? Bányalovak ebben a tárnában nem voltak és Wolf elmondása szerint annyian nem lehettek lent, mivel éppen ételosztás volt közvetlen a robbanás előtt. Elérték a boltíves előcsarnokot. Itt szoktak pihenni, kockázni vagy csak üldögélni. Az út három irányba ágazott el a nyugati, déli és az északi tárnák irányába. Mind lefelé lejtett és meglehetősen szűk volt. Wolf megvakarta lángoló üstökét, majd átvette az összetekert kötelet barátjától.
– Én délnek megyek. Te északnak.
– Pocsékul tájékozódsz. A déli újabb tárnákra oszlik. Inkább menjünk együtt.
– Így hamarabb cél érünk. Siess!
– Várj!
A gall fiú megragadta társa könyökét. A sötét ásító szája felé mutatott.
– Te nem érzed?
Wolf felhúzta orrát.
– Elég büdös van, ha erre gondolsz.
– Nem, nem a szagokra. Hideg van.
– Ja, és ha nem sietünk, a ránk váró szerencsétlenek is fázni fognak. Induljunk.
– Megnyílt a föld mélye – vacogta Carson. – Mint a sír, olyan.
Várt kicsit, aztán ahogy a fáklyával eltűnt barátja a mélyben, ő is beóvatoskodott a saját alagútjába és elkanyarodott.
A germán fiú eközben magabiztos gyorsasággal haladt előre, aztán egyhelyütt zavartan megtorpant. Az út emlékei szerint lejtett, de most mintha határozottan felfelé haladna. Lihegve kapaszkodott felfelé, mígnem egy jókora szikla eltorlaszolta előle az utat, csupán felette kúszhatott át. Megtörölte verejtékező homlokát és a fáklyát beerőltette a szikla és a kőfal egyenetlenségei közé. Átkozódva húzta fel magát a csaknem kerek kövön és vaksin hunyorogva nézett körbe. Amikor aztán visszafordult kissé, hogy a lábát megvesse, egy kéz nyúlt ki érte a sötétből és egyszerűen átrántotta a maga térfelére. Wolf csapkodva igyekezett szabadulni, rúgkapált és megpróbált kiáltani is, de ekkor egy erős tenyér elfedte arcát. Nyögve rázta meg fejét, ám a szorítástól nem bírt szabadulni. A fáklya eközben lobbant egyet és kialudt. Vaksötét borult a tárnára. Wolf az ismeretlen kegyetlen ölelésében vergődve sírni kezdett, hang nélkül, csak a könnyei folytak végig a száját betapasztó ujjakon. Csaknem eszét vesztette a félelemtől, amikor a szorítás enyhült kissé, azonban a következő pillanatban rettentő erővel nekivágták a falaknak. Vakon tapogatózva próbált menekülni és a fájdalom ködén át csupán egyvalamire tudott gondolni, hogy nem hallja azt a valakit, aki ilyen kegyetlenül elbánt vele. Csak a saját lihegését hallotta a saját dübörgő szívverését és végül a saját elfúló sikolyát. Valami hűvös és kemény vágódott a torkának, miközben kaparászó kezét erővel lefogták. Nyaka még egy pillanatra szabaddá vált, aztán újabb nem várt fájdalom rohanta meg és érezte, amint valamiféle ragadozó szemfogai feltépik húsát. Megharaptak, tűnődött csodálkozva és akkor már elillant az előbbi félelem. Az erőteljes szívás égető hullámai lassan elcsitultak és ő megadóan hagyta, hogy leteperje a nyomában érkező álmosság. Feje hátracsuklott, és ahogy eltávolodott tőle támadója, eltűnt a fájdalom is. Magába roskadva ült a falnak dőlten, keze mozdult még, de már nem maradt ereje, hogy felemelje. Wolf csupán egyszer nyitotta ki szemét, abban a pillanatban, amikor a szíve megszűnt dobogni. De csak sötétet látott, semmi mást. 



©Izolde Johannsen
1998-2000

Jelen könyv a szerzői jogi törvények hatálya alá esik.
Az író minden jogot fenntart, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. Az író írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A könyv bármely részletének közléséhez az író írásbeli hozzájárulása szükséges.

Vásárlás:


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése