A kárhozat éjjele regénysorozat

A kárhozat éjjele regénysorozat
A halál csak a kezdet

2014. október 25., szombat

I/Róma 4.fejezet - első rész


BELEOLVASÓ!!!
A misztikus történelmi fantasy első 8 fejezete ingyenesen elérhető!
 
Az eddig megjelent 3 regényt megrendelheted kiadóm
webáruházából, kipostázzák!
(FONTOS: Az Anglia két kötetes, a virágszirmok jelzik, hogy I-II kötet!)
LINK!!! 
 
4. fejezet: Az altemplom

Minden irányból futottak a füstölgő bánya irányába, rabszolgák és szabadok egyaránt, hogy mentsék a bent rekedt szerencsétleneket.
Carson a légnyomás erejétől berepült a félig nyitva hagyott istállóba és most porosan, dühödten jött elő, miközben a hajából megpróbálta kigyomlálni a beragadt makacs szálakat. Akkor látta meg a fekvőket. Menase a ráborult katona alatt hevert, mozdulni sem tudott. Letérdelt melléjük és hirtelen azt sem tudta, hol kezdje kettejük kibogozását. Menase elfordította fejét.
– Szedd le rólam. Nagyon nehéz. – tátogta, Carson ugyanis nem hallotta szavait, a pillanatnyi süketség miatt. Látta, ahogy Menase fájdalmasan zihálni kezd és ajkai közül élénkpiros vér csordult ki. Öccse újabb kétségbeesett erőfeszítést tett, hogy kiszabadítsa a nehéz test fogságából, miközben attól rettegett, nehogy ezzel még nagyobb fájdalmat okozzon nővérének. Fogcsikorgatva oldalra gördítette a férfit, aki lomha puffanással átzuhant Menase túloldalára. Carson ekkor ölébe fektette a hörögve lélegző leányt. Menase ráemelte megtört fényű szemét az imádott arcra. A hangok távoli neszként tértek vissza.
– A hátam… – nyögte nővére kimerülten. Carson amilyen óvatosan csak tudta, elfordította és felhúzta a mocskos ruhácska alját. Összeharapta száját, hogy fel ne ordítson a borzalmas látvány hatására, és önkéntelenül ringatni kezdte nővérét. Menase belesüppedt ölelésébe. Kisvártatva azonban nyugtalankodni kezdett és hiábavaló erőlködéssel próbálta felemelni fejét.
Apa! Apa segíts… Apa – sírta a lány és ujjai iszonyú erővel szorították öccse karját. Carson maga felé fordította szenvedő arcát.
Te vagy az életem. Ha kell, követlek a halálba – felelte megtört hangon és bal karjával megtámasztotta a szegény feltépett hátat, melynek hatalmas sebén át jól látszott a lélegző tüdő. Menase lába élettelenül követte teste mozgását, körmei egészen kékek voltak és az érzéketlen hideg gyorsan kúszott testén felfelé. Mosolyogni próbált.
A házunk. Összedőlt.
– Majd felépítem.
– Anya merre van?
Carson az emésztő kíntól hátravetette fejét. Könnyei patakokban folytak le arcán. Ez hát az utolsó alkalom, hogy eljátsszák régi életüket, amit ő nem is ismerhetett. Még egyszer utoljára hallhatja anyanyelvét, mert nővére a halál küszöbén már olyan fáradt volt, hogy nem tudott másként gondolkozni. Már csak gyerekkora szavai jutottak eszébe és boldog volt, hogy a fiú vele játszik. Menase már ahhoz is gyönge volt, hogy átölelje őt. Csak cirógatta karját, ahol elérte. Nem akarta szomorúnak látni. Az utolsó kép, amit magával akart vinni róla, az a mosolya volt.
Anya a pataknál van. Mossa a ruhánkat.
Már megint! – a lány görcsös igyekezettel mondta ki a közös szavakat.
Öccse érezte a karcsú testen átfutó finom remegést és amikor a gyönyörű szempár túlzottan tágra nyílt, erősen magához szorította. Már nem számított fáj-e neki, már csak egyvalami számított. Az idő. Az idő, amit még együtt tölthetnek, az a néhány pillanat, ami számukra megmaradt.
Apa szarvasra vadászik. Nemsokára hazatér és akkor ehetünk. Gombát és mártást, ahogy szereted. Anya pedig énekel majd és a hangja messze szárnyal.
Menase hörgő légvétele már csak alig hallható pihegés volt csupán. Véres ujjaival alig érezhetően megérintette a fiú állát. Mintha szellemkéz árnya lett volna.
Szeretlek…
– Én is szeretlek! Örökké szeretni foglak – borzongva préselte ki magából a búcsú szavait.
A neved… a neved.
Carson. Hiszen tudod.
Nem az. A kelta neved. Hajolj ide… hogy elmondhassam.
A fiú ráborult a haldoklóra és az imádott hangocska még utoljára, egyetlen röpke pillanatra erőre kapott, aztán elhallgatott, keze szétnyílt, akár egy sápadt virág és finoman lehanyatlott a porba.
Baskar tőlük távolabb ekkor magához tért és megpróbált felülni. Szédelgett, kétszer visszazuhant aztán harmadszorra sikerült jobbjával megtámasztania magát. Csodálkozó hangon kérdezte a földön kuporgó fiútól.
– Megtámadtak minket?

Baskar a karjában vitte el a lányt és gyengéden lefektette a kunyhó épen maradt ágyában, majd finom mozdulattal letakarta. A kis halom egészen eltűnt az ágytakaró ráncai alatt. Lehajtotta fejét. Minden ábránd, boldog lehetőség odalett egyetlen pillanat alatt. Ott maradt kicsit, hogy az istenekhez szóljon. Carson ezalatt sürgető késztetést érzett, hogy tehessen valamit. Bármit, ami eltereli figyelmét a borzaszó tragédiáról. Ha már nővérének életét nem menthette meg, talán másokét még igen. Szemügyre vette a felborult szekeret és a döglött lovakat. Baskar az ordítására futott elő. A katona egymaga emelte fel a nehéz szekeret, míg a fiú bekúszott alá és kicibálta az öreg lovászt. Haakar mindkét füléből vér szivárgott elő és értetlenül nézett fel rájuk. Látszólag nem érte súlyosabb sérülés így hát otthagyták a kunyhónál, vigyázza Menase testét, amíg visszatérnek. Az egyik életben maradt és sértetlen lóra ültek egymás mögé, majd elindultak a szénbánya irányába.
Rettentő felfordulás fogadta őket. Az őrség fele a szökésben lévő rabszolgákat hajkurászta, míg a többiek a mentésben segédkeztek. A bánya bejáratánál jókora lyuk tátongott, majd semmi, csak hatalmas kövek. Az alagút beomlott és ki tudja mennyien rekedtek odabent. Az intéző haját tépve siránkozott.
– Nem értem! Nem értem! Az új tárna biztonságos volt.
Baskar az őrökhöz, míg Carson a rabszolgákhoz sietett és segítettek, ahogy tudtak. Nemsokára annyira el tudták hordani a bejáratot lezáró sziklatörmeléket, hogy egy kisebb termetű férfi beférhetett rajta. Azonban nem akadt senki, akit rá lehetett venni, hogy a vélhetően holtakkal teli folyosókra bemerészkedjen. A germán fiú átvette barátjától a vizesvödröt és leöblítette szürkévé vált vörösesszőke haját. Óriási szerencséje volt. Ugyan a bánya ajtajában bámészkodott a robbanás pillanatában, de megúszta egy jókora eséssel és néhány fájó zúzódással. A rabszolgák most hozzájuk igyekeztek.
– Carson segítenetek kell. Csak ti ketten vagytok elég kicsik ahhoz, hogy beférjetek. Már ne is haragudj.
– Nincs harag. Valóban alacsonyabb vagyok,, hozzád képest nagy melák! A kelták nem nőnek túl nagyra.
Julio a hispán rabszolga büszkén húzta ki rettentő termetét. A karja is alig fért be a szűk nyíláson.
– Mit mondasz Wolf? Bemenjünk? – kérdezte végül Carson.
– Felőlem – a kis germán a talpra állt és kissé bizonytalan léptekkel elindult előre. Bár kicsit magasabbra nőtt barátjánál, Wolf testalkata soványabb volt korosztályánál, mert sokszor büntették rabtartói éheztetéssel. Carson kapott egy kötelet, meg két csákányt. A szerszámokat előre behajították a kongó folyosóra és elsőnek az északi fiú préselte át magát a kövek között.
– Aú! A könyököm!
– Óvatosan fiacskám. Nem kell úgy rohanni. Azok a szegény ördögök kibírják, ha kicsit késtek.
Demetriosz világított nekik, aztán, hogy Carson is odabent volt, behajították utánuk a fáklyát, egyet-egyet és figyelték, ahogy az imbolygó fény végigpásztázza a kőfalakat. Egy helyütt vérmocskos volt a fal, úgy derékmagasságban, de test nem volt sehol. Wolf előresietett és a kerengőbe vezető folyosó előtt bevárta barátját.
– Maradjunk együtt. Ki tudja, mit találunk. Ti jól vagytok?
– Menase halott. Haakar életben van. Lehet, hogy megnémul, egyetlen hang sem jön ki a torkán.
Wolf, Carson homlokát a sajátjához koccantotta, aztán megveregette a vállát. Nem volt szükségük szavakra, mindketten tudták mire gondol a másik. Irány a kerengő!

 – Hahó! Van itt valaki, aki él?!
Kiáltozásukra egyelőre nem érkezett válasz. A falak itt is helyenként véresek voltak, sőt a földet is néhol tócsákban álló vérfoltok tarkították, de holttest egy sem került elő. Furcsállották, mert akkor mitől ered ez a rengeteg kiömlött vér? Bányalovak ebben a tárnában nem voltak és Wolf elmondása szerint annyian nem lehettek lent, mivel éppen ételosztás volt közvetlen a robbanás előtt. Elérték a boltíves előcsarnokot. Itt szoktak pihenni, kockázni vagy csak üldögélni. Az út három irányba ágazott el a nyugati, déli és az északi tárnák irányába. Mind lefelé lejtett és meglehetősen szűk volt. Wolf megvakarta lángoló üstökét, majd átvette az összetekert kötelet barátjától.
– Én délnek megyek. Te északnak.
– Pocsékul tájékozódsz. A déli újabb tárnákra oszlik. Inkább menjünk együtt.
– Így hamarabb cél érünk. Siess!
– Várj!
A gall fiú megragadta társa könyökét. A sötét ásító szája felé mutatott.
– Te nem érzed?
Wolf felhúzta orrát.
– Elég büdös van, ha erre gondolsz.
– Nem, nem a szagokra. Hideg van.
– Ja, és ha nem sietünk, a ránk váró szerencsétlenek is fázni fognak. Induljunk.
– Megnyílt a föld mélye – vacogta Carson. – Mint a sír, olyan.
Várt kicsit, aztán ahogy a fáklyával eltűnt barátja a mélyben, ő is beóvatoskodott a saját alagútjába és elkanyarodott.
A germán fiú eközben magabiztos gyorsasággal haladt előre, aztán egyhelyütt zavartan megtorpant. Az út emlékei szerint lejtett, de most mintha határozottan felfelé haladna. Lihegve kapaszkodott felfelé, mígnem egy jókora szikla eltorlaszolta előle az utat, csupán felette kúszhatott át. Megtörölte verejtékező homlokát és a fáklyát beerőltette a szikla és a kőfal egyenetlenségei közé. Átkozódva húzta fel magát a csaknem kerek kövön és vaksin hunyorogva nézett körbe. Amikor aztán visszafordult kissé, hogy a lábát megvesse, egy kéz nyúlt ki érte a sötétből és egyszerűen átrántotta a maga térfelére. Wolf csapkodva igyekezett szabadulni, rúgkapált és megpróbált kiáltani is, de ekkor egy erős tenyér elfedte arcát. Nyögve rázta meg fejét, ám a szorítástól nem bírt szabadulni. A fáklya eközben lobbant egyet és kialudt. Vaksötét borult a tárnára. Wolf az ismeretlen kegyetlen ölelésében vergődve sírni kezdett, hang nélkül, csak a könnyei folytak végig a száját betapasztó ujjakon. Csaknem eszét vesztette a félelemtől, amikor a szorítás enyhült kissé, azonban a következő pillanatban rettentő erővel nekivágták a falaknak. Vakon tapogatózva próbált menekülni és a fájdalom ködén át csupán egyvalamire tudott gondolni, hogy nem hallja azt a valakit, aki ilyen kegyetlenül elbánt vele. Csak a saját lihegését hallotta a saját dübörgő szívverését és végül a saját elfúló sikolyát. Valami hűvös és kemény vágódott a torkának, miközben kaparászó kezét erővel lefogták. Nyaka még egy pillanatra szabaddá vált, aztán újabb nem várt fájdalom rohanta meg és érezte, amint valamiféle ragadozó szemfogai feltépik húsát. Megharaptak, tűnődött csodálkozva és akkor már elillant az előbbi félelem. Az erőteljes szívás égető hullámai lassan elcsitultak és ő megadóan hagyta, hogy leteperje a nyomában érkező álmosság. Feje hátracsuklott, és ahogy eltávolodott tőle támadója, eltűnt a fájdalom is. Magába roskadva ült a falnak dőlten, keze mozdult még, de már nem maradt ereje, hogy felemelje. Wolf csupán egyszer nyitotta ki szemét, abban a pillanatban, amikor a szíve megszűnt dobogni. De csak sötétet látott, semmi mást. 
 



Carson eközben mit sem sejtve az imént lezajlott tragédiáról, elszántan haladt előre. Megtalálta az elnagyolt lépcsőfokokat és elindult fölfelé. Ha minden igaz, átjut a bánya másik bejáratához, ami a birtok kevéssé őrzött területére esik. Hallomásból tudta, hogy itt csak ősfák és sziklák voltak meg egy régi beomlott templom még az előző korból. Már nem használták és legjobb tudomása szerint rég le akarták bontani. Ekkor megtorpant. Minden idegszálával azon volt, hogy megfejtse a közelítő, furcsa zajt. Óvatosan átvette baljába a fáklyát és a csákányt feldobta kissé a levegőbe, hogy kedvezőbb fogást találjon rajta. Tarkóján égnek meredt a szőr. Amikor úgy érezte nem bírja tovább a bizonytalan várakozást, megperdült.
A folyosó azonban üres volt mögötte. Nagyot sóhajtva fordult vissza és csaknem halálra vált a rémülettől. Drusilla állt vele szemben. Csinos arcocskája poros volt, ruhája szakadozott. Nagy gonddal elkészített frizurája szerteszét esett, a szalagok kiestek, ahogy futhatott.
– Mit… mit keresel itt úrnőm?
– Itt szedtem virágot a romkertnél. Bemenekültem a templomba és egy helyütt megnyílt a kövezet. Beestem egy üregbe és most itt vagyok – nyögte a lány vacogó fogakkal. Carson gyorsan elkapta karját, nem törődött azzal, hogy a lányt csak méginkább összemaszatolja. Ujjai fekete nyomokat hagytak bőrén, mert egész testén, kócos haján vastagon ragadt a szénpor és rohanvást igyekezett vele kifelé, erőszakkal vonszolta maga után.
– Merre?
– Azt hiszem jobbra! – sikoltotta a lány inkább a félelemtől, mintsem a szorítás okozta fájdalomtól. Carson megint csak érezte azt a meghatározhatatlan gyötrő érzést, mintha követnék és gyorsabb futásra ösztökélte a lányt.
– Gyerünk!
Futtában elhajította a csákányt és immáron csak a fáklya volt náluk. Kézen fogták egymást úgy rohantak át a szűk folyosókon, mígnem egy helyütt beomlott az út. Épphogy meg tudtak állni a szélén. Carson levilágított a mélybe. Nem volt valami bizalomgerjesztő a látvány. Drusilla eközben ott reszketett, a karjába kapaszkodva. Hirtelen felnyögött.
– Jön!
– Én is érzem – mordul fel a fiú, aztán úrnője kezébe nyomta a fáklyát. – Muszáj lesz ugrani, fogd erősen a kezem!
Drusilla bátorító csókot nyomott a fiú ajkára, aztán elhátráltak és Carson ellenkezést nem tűrően maga után húzta úrnőjét, érezte félelmét, de akkor már elrugaszkodtak. A sikeres ugrást követően magához ölelte és félig hátrafordult.
– Megmenekültünk? – vacogta Drusilla.
– Nem!
Újra csak azon kapták magukat, hogy ember nem járta vájatokban rohannak keresztül, szűk falak mentén osonnak, és bedőlt köveken másznak át, amikor is Drusilla visszarántotta a fiút.
– Várj! Eltévedtünk.
A pislákoló fáklya végszóra kialudt. Carson dühében elhajította a hasznavehetetlen fáklyát. Ide-oda járt a szűk helyen, egyre a menekülésen töprengve. Csapdában vergődtek.
– Muszáj elindulnunk. Itt nem maradhatunk – suttogta bátorítóan. Megkereste a sötétben és magához ölelte. Drusilla fejének mozgásából érezte, hogy helyeslően bólogat, bár úgy reszketett mellkasán, akár a nyárfalevél.
– Induljunk visszafelé. Talán megtaláljuk a kijáratot, neeeeeee!
Arcukba csapódott valami nehéz és ragacsos. Carson maga mögé penderítette a hisztérikusan sikoltozó leányt és megpróbálta kitapogatni a lába elé zuhant formátlan dolgot. Amikor ujjai emberi hajat értek és egy arc sziluettjét érintette, öklendezve görnyedt össze, de csak egy kevés nyálat köpött ki, háborgó gyomra üres volt. Keserves arccal tápászkodott fel és nagyot sóhajtott.
– Elment!
– Honnan veszed? Ez egy hulla!
– Igen valóban az. De az a valami, eltűnt, köddé vált. Mintha soha nem is létezett volna.
– Mi ez az egész?
– Nem tudom. Valami, ami hatalmasabb az embernél. Talán egy megtestesült isten, akit felébresztettünk álmából. A bányában új járatokat kezdtek ásni és felébredt a szellem. Egy csomóan meghaltak és talán megelégelte a vérontást – krákogott és megtörölte száját. Most már nem kellett rohanniuk. Elcsigázottan vánszorogtak tovább.
Az elhagyatott templom alsó termeinek egyikében bukkantak fel végül. Drusillának nem volt ismerős a hely, tehát ő más irányból érkezett a föld alá. Ahogy jobban megnézték a félhomályos csarnokot, látszott, hogy egy régesrég elfeledett kripta. Közepén, egy valóságos emelvényen kőasztal állt. Carson körbejárta az asztalt, végül rátenyerelt.
– Mi lehetett itt?
Drusilla odasétált mellé.
– Emberáldozat.
Carson koromfekete arcában csak úgy világított szeme. Drusilla leült egy kőpadra.
– Valaha az isteneknek élő embert áldoztak fel, nem állatokat, vagy bort, mint a mai időkben. Az élő embernek kivágták a szívét és felajánlották az égieknek. Ha elfogadta, a termés vagy a szaporulat jó volt abban az évben. Előfordult, hogy egy áldozat nem volt elég. A ti népetek nem tett ilyet?
– Menase soha nem említette. A vallásunkról nem tudott sokat. Már nem emlékezett rá.
Újból körbejárta az asztalt. Egy mélyedés volt benne, talán a fejnek.
– Kiket áldoztak?
– Elfogott katonákat, gyermekeket vagy rabszolgákat.
Egymásra néztek. Carson arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Némán nyújtotta kezét a római leány felé.

Végül a katonák találtak rájuk. Mindketten ájultan aludtak. Olyan fáradtak voltak, hogy ott feküdtek le a kőoltár lépcsőjén. Drusillát ölben vitték ki, Carsont azonban megkötözték és láncon vezették el, akár egy oktalan barmot. A leány hiába bizonygatta, hogy a fiúra a bányában lelt rá, nem hittek neki. Őt magát a robbanás óta keresték, és a hely ahol végül meglelték több volt, mint hátborzongató. Ráadásul nem volt egyedül, egy rabszolga, egy gall rabszolga társaságában volt, sőt mi több az ölelésében feküdt.
Carson egykedvűen várakozott. Mivel nem volt értelme harcolnia, nem fecsérelte maradék erejét feleslegesen. Marcus Vetellus Flavianus dühödten rontott be a ház csarnokába. Azonnal felismerte a fiút.
– Te! Átkozott gall kutya! Ha baja esett a lányomnak a kutyák elé vettetlek. Lenyúzatom a tetovált bőrödet és feldíszítem vele a falat!
Lesújtott rá az öklével. A hátrakötött kezű fiú védekezni sem tudott. Minden ütés az arcát érte. A negyedik ökölcsapás a földre küldte őt. Flavianus gyűlölködve nézett le rá. Carson eszméletlenül hevert a lába előtt.
– Vigyétek a szemem elől. Holnap este pedig akasszátok fel! Nászajándékul!
A küldönc pont a legnagyobb felfordulás közepette állított be a hírrel. Drusilla gyermekkori vőlegénye végre hallatott magáról. Másnap a kora esti időszakban érkezik háznépével, hogy a régóta esedékes nászt megtartsák. Egyetlen kikötése van csak, hogy elsötétített szobákban szállásolják el, mert érzékeny szemét bántja a fény. Éppen ezért ülik meg a nászt az esti órákban. Eddigi élete szakadatlan harcokban telt el, most nyugalmat és csendet akar maga körül. Engedelmes nőt, aki kiszolgálja és biztosítja kényelmét. Mert bár külseje fiatalos, belül akár egy aggastyán. A meghívottak névsora bármilyen hosszú lehet, azzal nem törődik, de egy kikötése van. A leánnyal adjanak tíz válogatott katonát, húsz rabszolgát négy szolgálólányt és négy egyforma színű lovat. Az emberek személyes kényelméért felelnek majd és előtte érkeznek a szertartásra.
Furcsa és igen részletes lista volt ez. A küldönc meghajolt és kiment, hogy előkészítse urának érkezését. Flavianus az erkélyen állt és az épülő halotti máglyát nézte gondterhelt arccal. Húsz rabszolga. Neki magának alig akadt ennyi a robbanás miatt. Tizenhatot még tud nélkülözni, talán még egyet ráadásnak… de húszat?!

Carson a tömlöc hideg kőfala mellett feküdt. Arca mostanra feldagadt, alig látott a jobb szemére. Felemelte tenyerét és a kinti máglya tüze vörösen villódzott bőrén. Nézte a falakon tomboló árnyjátékot, hallgatta a fa pattogását. S aztán az éhség, szomjúság és fájdalom együttes keveréke belelökte egy pörgő homályba. Kiáltani sem tudott s a homályon túl egy sötét hely várta.
Egy barlang. Óvatosan haladt előre. Egy hideg vizű tó partjára ért. Kötél hevert a csúszós köveken. Jöjj! A suttogó hang egy magas, fekete ruhás asszonyhoz tartozott. Perszephoné? Ez lenne az Alvilág? De az asszony nem tűnt gonosznak. Carson abban biztos volt, hogy rá várt. Megragadta a kötelet és egy csónak ringott oda hozzá lustán. Beleült és átevezett a túlpartra. Kimászott a csónakból és ekkor a nő odasietett hozzá. Megfogta kezét. Idősebb volt nála, gyönyörű fekete hajú, sudár teremtés. Egy köpeny volt a kövekre terítve. Carson riadtan rándult össze. Képzelődött csupán, a szomjúság miatt vélhette úgy, hogy tóparton áll. A zárka kemény köve térítette magához. Letörölte könnyeit és rekedt elfúló hangon imádkozott elvesztett isteneihez. A máglya ropogása elviselhetetlen kínnal gyötörte zaklatott lelkét.
Nővérét is elhamvasztják a lángok és vele együtt az utolsó ember is odavész, aki a törzsét jelentette. Megsimította a bal felkarján lévő jeleket. Már csak ezek jelentették a múltat. Holnap meg kell halnia. Hát akkor úgy hal meg, ahogy egy gall harcoshoz illik. Bátran néz majd a halállal farkasszemet. Nem fog szégyent hozni a családjára.
Oldalra fordította fejét és vaksin hunyorgott ahogy próbálta felmérni hol lehet a vizeskorsó. Egészen az ajtóhoz tették, az ő lábán viszont lánc volt. Nem érhette el a vizet. Csüggedten ejtette vissza fejét. A gyötrő szomjúság árnyakat szült káprázó szeme előtt, árnyakat melyek megállás nélkül beszéltek hozzá. Carson fejében egyre halkultak a suttogó hangok, aztán egy időre elhallgattak végre.
Baskar nem mehetett be hozzá. Csak annyiban segíthette, hogy a kijelölt őrszemeken kívül más fegyveres nem léphetett be a börtönbe. A római katona, aki egyszer már megmentette az életét, most ott virrasztott reggelig az épület előtt.



©Izolde Johannsen
1998-2000

Jelen könyv a szerzői jogi törvények hatálya alá esik.
Az író minden jogot fenntart, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. Az író írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A könyv bármely részletének közléséhez az író írásbeli hozzájárulása szükséges.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése