A kárhozat éjjele regénysorozat

A kárhozat éjjele regénysorozat
A halál csak a kezdet

2014. október 25., szombat

I/Róma 3. fejezet - első rész


BELEOLVASÓ!!!
A misztikus történelmi fantasy első 8 fejezete ingyenesen elérhető!
 
Az eddig megjelent 3 regényt megrendelheted kiadóm
webáruházából, kipostázzák!
(FONTOS: Az Anglia két kötetes, a virágszirmok jelzik, hogy I-II kötet!)
LINK!!! 
 
3. fejezet: Vihar előtti csend

Két héttel érkezése után Haakar úgy döntött ígéretes jövő elé néz védence. Carson éppen egy jókora bála szalmával viaskodott, amikor mentora odasétált hozzá.
– Baskar a városba indul, hogy a csikók mellé hozzon még egyet. Velünk jöhetsz.
A fiú örömmel bólintott, aztán szaladt, hogy a patakban lemossa magát.

Hála a gondos ápolásnak, a laktató ételeknek az éhenkórász lázadó, ezalatt a néhány nap alatt engedelmes legénykévé változott. Menase meglepetésszerű látogatásai pedig lassacskán a lelkét is helyrebillentették. Haakar elengedte a fiút rövid sétákra a napfényes mezőkön és a testvérek egymás ölelésében andalogtak virágtól virágig.
Baskar is eljött és egy egész délutánt azzal töltött, hogy baráti párbajban összemérték erejüket. Carson ugyan nem tudott szabályosan birkózni, de tudását vakmerő harci kedve bőségesen pótolta. Fürgén eltáncolt a támadások elől, aztán úgy vágta földhöz a kacagó római katonát, akár egy poros liszteszsákot. Olyan lehetett a katona számára, akár egy bumfordi kutyakölyök, ráérő idejében elszórakozott vele. Máskor fakarddal hadakoztak, vagy célba dobtak egy liszteszsákra festett körbe. Carson rajongó szenvedéllyel vetette bele magát a küzdelmekbe. Baskar olyan lett szemében, mint egy komor, szigorú, de szerető szívű fivér. A katona élvezettel tanítgatta az eszes fiút. Sokat tűnődött felőle. Carson okkal volt még itt. Okkal volt életben. Flavianus bármennyire gyűlölte is, nem ölette meg a gall törzsfő fiát. Annyira soha nem tett vagy tetetett kárt benne, hogy a fiú megnyomorodjon, vagy elpusztuljon. Felnövekedvén ugyanis valóságos aranybánya lesz a cirkusz vérmocskos homokján, ezt már bebizonyította az arelatumi arénában öt évvel ezelőtt. Éppen ezért, őt a római katonát jelölte ki befektetése felügyeletére. Baskar tehát titkon Carson testőre volt. Oda vitte, ahová csak akarta, kivitte még a birtokról is két őr szoros felügyelete mellett. Akkor ment érte, amikor jónak látta.
De nemcsak Carson kedvéért látogatta meg a lovardát. Tudta, hogy a csodaszép leányt is ott találja…
Menase ahogy eddig minden alkalommal, most is a kis kerti tó partján üldögélt és varrogatott. Haját, az úrnője legújabb szeszélyének köszönhetően magasan a fejére tekerték és vadonatúj fülbevalót kapott ajándékba. Zöld kövek csillogtak bennük és a katona megbűvölten bámulta a ragyogó ékszert a karcsú vállöv felett. A gyönyörű fiatal nő törzsi jelekkel díszített karjai fedetlenek voltak. Baskar elindult felé, de el nem érhette, mert Carson velőtrázó harci rikoltás kíséretében rárontott a kunyhó rejtekéből és lesodorta lábáról.
– Ügyes! – kacagott a férfi és felé nyújtotta kezét. Carson vigyorgott, aztán segített neki felkelni és hagyta, hogy az felborzolja haját. Baskar kíváncsian várt.
– Nos? Lássuk hogy nézel ki?
Menase közben letette a varrást és az öccsét figyelte mosolyogva. A fiú arcán enyhe pír jelent meg, egyszerre volt izgatott és rémesen szégyenlős. Fején áthúzta a tunikát, aztán odadobta nővérének. Körbefordult. Haakar a lány mellé ült és most már hármasban csodálták az előttük álló kedves alakot.
Mellkasán a szíve fölött, rúnajelek sokasága futott végig s át meg átfonták bal karját egészen le a könyökéig. Ha népe még létezne, valamennyi tagja tisztában lenne azzal, hogy a törzsfő fiát látja és most hajbókolva imádnák. Jobbján ellenben nem volt tetoválás, annál több díszítette viszont erős hátát. Menase emlékezetből festette le a szent jeleket, amiket még atyján csodált, annyi boldog éven át. Arra gondolt, ha öccse testére tetováltatja ugyanazokat, megvédheti az ártó bajoktól. Jelentésüket már nem tudta, így mindketten úgy vélték, hogy valamiféle kedvező ráolvasás lehetett. A tetoválások gyönyörűen sikerültek. A fiút kedvelő hellén rabszolga Demetriosz, áthozta egyik rabtársát, akit Kréta szigetéről ragadtak el és Antoninusz történetesen amforákat és mellképeket festett az udvarnál. Az, hogy eleven vásznon dolgozhatott, pályája csúcspontjának számított. Carson egyetlen mukkanás nélkül tűrte az éjjeleken át tartó, kimerítő munkát és a nem mindennapi gyötrelmeket. A tűszúrások ezrei azonban meghozták a várakozás gyümölcsét. Az összhatást csak a fiú jobb mellkasán lévő lassan halványuló vörös billog rontotta el. Akkor szerezte, amikor úgy egy éve, fényes nappal megszökött a kőbányából…

 ™

A szökés
A többiek állandóan fondorlatos terveket szőttek, agyafúrt cseleket gyakoroltak és képzeletben lemészárolták az egész helyőrséget, míg ő fogta magát és egyszerűen kisétált a kapun. Az őrök éppen csak egy lusta pillantást vetettek rá, el voltak foglalva a közelgő fogathajtó verseny megbeszélésével. Őt magát is ámulatba ejtette ez a nemtörődömség így aztán kapva kapott a nem várt lehetőségen és esze nélkül rohant a szabadságot jelentő sziklaperemig. Amint azonban lenézett az alant háborgó folyó keskeny szalagjára, inába szállt a bátorsága. Már-már visszakozott, hogy szégyenszemre feladja a szabadságról szőtt álmait, csakhogy addigra felfedezték eltűnését és mozgósították az őröket. Hallani lehetett a távoli kürtök monoton dallamát. Carson a pillanat törtrésze alatt döntött. Elhátrált úgy tíz-tizenkét lépésnyire, aztán leszegte fejét és nekirohant a dübörgő semminek. Amikor sokkal később és sokkal messzebb végre partra evickélt, jártányi ereje sem maradt. Négykézláb felmászott a sáros parton és éppen hogy be tudott kúszni egy sűrű bokor alá, azonnal ájult kábulatba zuhant.
Üldözői napokig hajtották a rabszolgavadász kutyákkal, ember nem járta mocsarakban, kies sziklákon. Egy éjjel, hogy viszonylagos nyugalomban aludhasson, felmászott egy magas tölgyre és befészkelte magát annak villás, függőágy szerű ágai közé. Sokáig nem jött álom a szemére, egyre a vonuló felhőket leste. Amikor aztán feje a mellkasára csuklott, halk léptek futottak végig az általa hagyott csapán. Szürke, ösztövér testű farkasok loholtak egymás után a kis ösvényen és amint beérték, izgatottan ugrándoztak a fa alatt. Ha történetesen fekete medvék lettek volna, a fiú már a gyomrukban végezte volna, talán éppen álmában. De a horda szerencsére nem mászott fára, így rövid tanakodás után továbbálltak. Egy kutya rátalált ugyan, de nem jelezhette. Carson másnap rábukkant széttépett testére a kis patak partján. A dögöt félig már felzabálta valami.
Az éjjeli átszunyókált randevú után nem egészen két nappal később akadt végül horogra. Egy fejlődésben lévő kamasz nem bírja sokáig bogyókon és madártojáson. Megpróbált ugyan nyers virághagymákat enni, de halványan emlékezett arra, hogy némelyik mérgező, így keserű szívvel de lemondott róluk. Az éhségtől és a kimerültségtől legyengülve eltévedt és körbe-körbe járt ugyanazon a nyomon. Akkor már könnyű dolguk volt.
Nyakán hurokkal diadalmenetben vonszolták vissza a birtokra, ahol sebtiben felsorakoztatták az összes rabszolgát. Gazdája, Marcus Vetellus Flavianus azonnal büntetett. Carson pedig örülhetett, hogy nem a homloka közepére kapta a jókora megszégyenítő égésnyomot. Úgy elverték, hogy sokáig kétséges volt, lábra áll-e egyáltalán. Vakmerő tette azonban, nem várt elismerést váltott ki társai között. Nyomorúságos fekhelyén lábadozott ahol, mindig akadt társasága. Még mindenható urának ifjú és ábrándos leánya Drusilla is eljött hozzá titokban és csaknem egy egész délelőttöt töltött az alvó mellett, aki a későbbiekben igyekezett meghálálni jóságát. Nem kellett sokáig várnia a viszonzással.
Egy hónappal később, Menase úrnője kilovagolt szelíd és engedelmes lován a bánya melletti erdőségbe. Nem követte senki, és ez csaknem végzetes tévedésnek bizonyult. Egy kósza városi eb ólálkodott a környéken már napok óta. Többen látták, de nem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget. A lovat azonban megijesztette hirtelen felbukkanása. Elragadta asszonyát és végül egy szakadék peremén levetette magáról. Drusilla ott függött a jókora meredély fölött és a sikoltozáson kívül mást nemigen tehetett. Carson kivételesen fent kószált a hegytetőn és nem a bánya mélyén robotolt. Intézője vitte fel, hogy a terveket megmutassa. Bővíteni fogják a bányát. Így hallották meg a nő kétségbeesett hangját. Carson ösztönösen rohanni kezdett. Gyorsabban odaért, mint a többiek lovon és hasra vágta magát a sziklák szélén.
– Itt a kezem! Ragadd meg a kezem, úrnőm!
Drusilla zokogva csimpaszkodott egy kiálló gyökérbe, ami most nagyot reccsent és kiszakadt alapjairól. A fiú jó ütemben nyúlt utána, a két kéz görcsösen szorította egymást. A rabszolga lenézett a teljhatalmú fiatal nőre. Most megfizethetne mindenért, elvesztett múltjáért és hamvába holt jövőjéért. Egyetlen mozdulat lenne csupán. Drusilla holtra váltan leste a gall fiú arcának minden rezdülését.
– El ne engedj! Erősen tartalak! – a halk érces hang visszarántotta a valóság talajára. Carson ellentmondást nem tűrően utasította. És a római nemes hölgy rábízta az életét. Addigra a rémült rabok és katonák csoportja odaért és megragadták a meredély fölött lógó fiút, hogy visszahúzzák. Többen nyúltak az úrnő keze felé, de ő egyre csak azt az erős kart szorongatta, mely megmentette a rettentő haláltól. Csak, amikor már biztonságban érezte magát, akkor engedte el. Drusilla körmei rovátkákat hagytak a fiú bőrén.
– Mit kívánsz gallus fiú? Akármi is a…
Carson azonban megrázta fejét, ezzel belefojtotta a fiatal nőbe a hála virágos ígéreteit.
– Köszönöm úrnőm. De ne mondj olyat, amit nem tehetsz meg. Amit én kívánok, az ebben az életben lehetetlen – szavai melankolikus zenéje lággyá tette a számára még mindig idegen szavakat. Szomorkás mosollyal meghajtotta magát és ráemelte nyílt tekintetét a sápadt arcra. Úrnője egyetlen kézmozdulattal elbocsátotta, miközben hevesen dobogó szívvel nézett utána. A kelta rabszolga egyedülálló, rongyaiban is tündöklő jelenségnek számított a maga nemében. Drusilla tizennyolc éves múlt abban az évben, míg Carson alig lépte át a tizennégyet. Korban legalábbis. Kinézetben valahol a fiú és a férfi között ingadozott. Átalakulóban volt.
Azon az éjjelen katonák jöttek érte és az oszlopos házba kísérték.
 


Egyedül hagyták Flavianus csöndes vidéki villájának pompásan berendezett átriumában. Úgy hozták magukkal, ahogy álmából felverték. Mezítláb, mezítelen felsőtesttel, csupán rongyos nadrágját kaphatta magára.
Feszült figyelemmel várakozott a néma épületben, ahol még soha nem járt és amely most fenyegető titokzatossággal tornyosult fölé. Megtanulta már, hogy soha nem jelent jót, ha álmából felverik és valamelyik előkelőség házába cipelik. S lám most egyenesen a villába hozták. A peristyliumon át érkeztek, ahol napközben nyilván serény munka folyik. A dolgozó rabszolgák dallamos éneke megtöri a csendet, ahogy a hosszú álmából ébredő meghitt otthon buja növényzetét nyírják és locsolgatják. A mitológiai alakokat megelevenítő márványszobrok alól estére összegereblyézték a lehullott leveleket, kitisztították a csobogókat és a kis szökőkutakat, melyek a művészien nyírt sövények és egyelőre még csupasz szőlőlugasok közt bújtak meg. Carson fázott, karjait szorosan összefűzte mellkasa előtt, majd odaballagott az egyik gazdag színárnyalatban pompázó mozaikkép elé. Ott álldogált az örök némaságba dermedt, repkénnyel befuttatott isten szobrok mellett.
Az egyik félelmetes harcost ábrázolt. Magas, erőteljes alakot, baljában kerek, márványból faragott pajzzsal, másikban egy igazi karddal. Haja ellentétben a hellén és római polgárokéval egyenes szálú volt és természetesen ragyogó aranyszínű. Carson áhítattal nézett fel rá és a szobor festett szeme viszonozta rajongó pillantását. Közelebb lépett és óvatosan megsimította mutatóujjával a kőbe vésett csizmákat.
– Tetszik ugye? Ő itt Mars, a háború istene.
Megpördült sarkán. Drusilla egy hálóköntösben közeledett felé, kezében nagy tál gyümölcsöt egyensúlyozott, amit az asztalra helyezett. Az a köntös olyan vékony volt, mintha semmit nem viselne. Carson a meglepetéstől addig hátrált, amíg a harcos talapzata meg nem állította. Igazából nem is tudta, mire számítson. Az úrnő halkan felnevetett és kivéve egy jókora szőlőfürtöt a tálból, ringó léptekkel odasétált hozzá.
– Gyere. Odabent beszélgethetünk – odadobott neki egy jókora zöld szőlőszemet. Carson ügyesen elkapta és a szájába tömte. A szőlő édes íze szokatlan fényűzés volt számára. Gazdája lánya a folyosó felé mutatott.
Nem volt más választása. Engedelmeskednie kellett a parancsnak.
– Utána meg kell halnom?
– Dehogy te bolond. Miért öletnélek meg?
Mert megteheted, gondolta keserűen. Mert ezen a földön a halál könnyű szárnyakon jár és soha nem lehet tudni, hogy a vétség mértéke egyensúlyban áll-e büntetéssel. Mert hallotta ő is az éjjelente eltűnt ifjak rejtélyét és lám most ő maga ballag ugyanezen az úton. Lesz egy holnap, lesz-e újabb dolgos hajnal? Remélte.
Követte hát a fiatal úrnőt, de nem tudta volna megmondani merre haladtak a sötét épületben. Egyszerre csak bent találta magát Marcus Flavianus villájának hűvös, virágillattól terhes tricliniumában. Úrnője letelepedett a kerek kőasztal köré elhelyezett központi helyen álló kereveten és rámutatott a tőle jobb oldalon álló üres, puha takaróval borított fekvőalkalmatosságra. Carson nagyot nézett. Drusilla ellenére tesz a megrögzött szokásoknak. A fiú arcán vad fájdalom jelent, meg de a római hölgy nem törődött vele. Könnyedén csacsogott.
– Igen. A szemed nem csal. A vendégbarát előkelő helyét kínálom fel neked. De figyelmeztetlek, ettől még nem vagy szabad. Nézd el nekem, hogy lakomát nem tálaltatok fel, de félő nem tudnánk befejezni az ízletes fogásokat. Csupán néhány korty bort iszunk, de előbb áldozzunk az isteneknek – azzal a fiú kezébe nyomta a csodálatosan faragott ezüstserlegek egyikét, bort töltött belé és sajátjába, majd az első kortyot a kövezetre loccsantotta. Carson úgy tett, ahogyan úrnője, aztán a maradékot visszahelyezte az asztalra.
– Igyál!
Lustán intett és ragyogó szemmel figyelte a fiút. Carson egyáltalán nem rajongott a borért, de ezúttal nem ellenkezhetett. Nemegyszer volt már szenvedő alanya a katonák durva tréfáinak, akik puszta heccből elkapták őt és a vele egykorú germán vízhordófiút Wolfot és addig itatták őket, amíg a saját hányadékukban nem fetrengtek. Ami pedig utána következett, maga volt a pokol. Wolf ezek után két lábon járó kísértetté változott és már többször megpróbálta magát felakasztani, és alkarja tucatnyi vágásnyomtól tarkállott. Ő, ellentétben a germánnal, még bírta a senyvedést, még ellenállt. De magányos éjjeleken amikor a démonok lecsapni készültek, sokszor üldögélt éberen és lelki szemei előtt eddigi életének feneketlen kínjai peregtek végtelen sorban. Ránézett a római hölgyre.
– Az egészet – Drusilla halkan szólt hozzá de ellentmondást nem tűrően. A fiú elvette ugyan a felé nyújtott újabb poharat, de képtelen volt rá, hogy megtegye. Drusilla ekkor felkelt és odasétált hozzá. Kivette kezéből a serleget.
– Tetszel nekem. Azt akarom, hogy szeress ezen az éjszakán.
Carson csaknem rémülten hőkölt hátra.
– Nem tehetem. Menyasszony vagy úrnőm. Már az is felér egy alapos korbácsolással, hogy itt vagyok.
– Ugyan már! Még gyerek voltam, amikor atyámék ostoba módon odaígértek valami vénembernek. Lehet, hogy már nem is él. Lehet, hogy gazdag lettem, csak még nem tudok róla – üdén felnevetett és lehuppant a feszengő rabszolga mellé.
Carson megkövülten bámult rá. Arca égett a szégyentől. Soha ilyen közelségben nem volt még előkelő ifjú hölggyel. Drusillán kívül persze nem is ismert mást, őt is csak hébe-hóba messziről csodálhatta. De ha már itt tartunk, saját nővérén kívül egyáltalán nem volt semmilyen közelségben asszonyi személlyel. Tudta persze, mit kell tennie, elégszer hallhatta már társaitól. De más hallani és más megtenni. A leány friss, édes illata csaknem megőrjítette. Elszakította tekintetét és saját remegő kezét tanulmányozta. Nem sokáig. A leány megelégelve a tétlen várakozást, egészen közel hajolt hozzá, arca szinte súrolta az övét. Carson hátrahőkölt és önkéntelenül megrázta fejét. A gyönyör ígérete és a vélhetően hosszas haláltusa réme egyaránt pánik közeli hangulatba sodorta. Drusilla lélegzete végigsimította ajkait.
– Senki nem tudja meg, mert igazából nem tesszük meg… – suttogta és lenyúlt baljáért. Carson alkarja megőrizte délelőttről a római nemeshölgy körmeinek lenyomatát. Megmentette az életét, de vajon az övét ki menti meg? Ha ellenkezik, meghal. Ha kedvére tesz, még akkor is megölhetik. Ha pedig kiderül, hogy nála járt, mindenképp az eperfa tövében végzi. Bármit válasszon is, a vége ugyanaz: halál. Drusilla tágra nyílt szeme elnyelte a világot s vele őt magát is. A fiú remegő tenyerét finoman a mellére húzta. Ő tett még egy utolsó hiábavaló kísérletet arra, hogy elhúzódjon tőle, de akkor a leány forró ajkai az övéire tapadtak, és a teste feladta hősies ellenállását. Jobbjával a nehéz fekete hajkoronába túrt és lehunyt szemekkel visszacsókolta. Az első csók. Carson egészen elveszett annak soha nem tapasztalt gyönyörűségében. A világ cseppfolyóssá vált, lüktetett és minden oly távolinak tetszett. Csak egy halk, egyre erősödő dallam dobolt füleiben. Saját szívverése. Nehéz volt elszakadnia az édes ajkaktól, kábultan fordult újra felé. Amikor aztán Drusilla diadalittasan hátravette fejét, észrevette tekintetének elégedett lobbanását. Csak játszik vele, gondolta felháborodottan és megragadta karjait.
– Eressz!
A hangja. Nem egy serdülőé. Drusilla tekintete elfelhősödött. Látta rajta a változást. Carson nem az a gyermek többé, akit erővel becipeltetett. Nem félt tőle, hiszen hatalma volt felette. Inkább a büszkeség halovány visszfénye égett kipirult arcán. Ő keltette életre a gyermekben szunnyadó ifjút. Ennek tudatában válaszolt kiáltására.
– Nem tehetem. Te vagy a végzetem, megjósolta nekem egy trák öregasszony.
– Ostobaság!
Maga sem tudta mit beszél. Ellentmond, megcáfolja szavait. Rabszolga létére. De a leány csak megrántotta vállát. Nem akarta bántani.
– A jóslat szerint a halál torkából rántanak vissza. Megmentettél. Nem emlékszel?
– Akkor is! Engedj elmennem – tenyerébe temette arcát. Drusilla erre átkarolta vállát és puhán megcsókolta mellkasán a kerek sebhelyet. Carson elhúzódott tőle és könyörgőn esdekelt tovább. Ám az úrnő hajthatatlannak bizonyult
– Nem! – hangja akár az ostor. Megoldotta köpenyének leheletfinom selymét és teljes mezítelen szépségében állt a kereveten szenvedő rabszolgafiú előtt.
– Nézz rám Carson. Nézz rám…



Egymás ölelésében hevertek a földre dobált jókora párnákon. Carson tágra nyílt szemmel bámulta a plafonra festett istenalakokat. Drusilla a válla hajlatára hajtotta fejét és halkan beszélt hozzá.
– Látod ott a jobb sarokban azt a sápadtan ragyogó asszonyt ezüstös szekéren? Ő Selene a hold istenasszonya. Beleszeretett egy halandó pásztorba, Endymiónba. Az ifjú, Jupiter és egy erdei nimfa, Halüké fia volt. Azelőtt nem ismert asszonyt, egyedül járta a hegyeket. Selene megajándékozta őt halhatalan szerelmével miközben tudta, hogy a férfi élete véges, míg ő istennőként soha nem öregszik és nem fenyegeti a halál sem. Ötven leány született nászukból.
– Mi történt azután?
– Endymión könyörgött, hogy ne hagyja el, bár ő is tudta, hogy nem maradhatnak együtt örökre. Emléket kért cserébe. Arra kérte az istennőt, hogy ifjúsága teljében őrizze meg arcát, ne fogjon rajta a múló idő, ráncok ne csúfítsák el és, hogy Selene örökké gyönyörködhessen benne. Ő maga pedig örökké csak róla álmodhasson. Selene felment az istenek hajlékába, a csodálatos égi palotába egyenesen Jupiter elé.
Jupiter az istenek és emberek ura szerette a szelíd istennőt és teljesítette kérését. Elküldte hát az álom szellemét, aki megsimította a pásztort és Endymión mély álomba zuhant. Ez az álom örök, nem kurtítja ébredés és éjjelente tágra nyílt szemének fényében minden éjjel ezüstösen tükröződik a hold…
Carson fölé hajolt és a lány ölelésének mély kavargó örvénye magába szippantotta.
– Endümión mi?
Drusilla gyöngyöző kacaj kíséretében végigsimította a fiú hátat.
– Messze még a hajnal kelta pásztorom. Szeress, amíg tart az éjszaka.
– Parancsra nem megy – még így is látszott fogainak ragyogása. Végigcsókolta a karcsú nyakat, a puha vállakat és egy pillanatra elnyugodott a lány szívének egyre gyorsuló dobogását hallgatta. Aztán elrejtette mosolyát, miközben engedte, hogy felülkerekedjen rajta.
– Dehogynem megy. Megparancsolom!
– Fúria!
A lány felkapta az egyik párnát és feje fölé emelte. Carson elnevette magát és megrázta fejét, ahogy mentegetőzött.
– Én csak védekeztem.
– Csak ne lennél ilyen gyönyörű! – sóhajtott Drusilla és messzire hajította a párnát. Carson simogató keze most végigcirógatta az övét.
– Nem kéne nekem egy ilyen élet.
– Mire gondolsz? – zihálta a római hölgy és apró gyöngyfogai közt elfúltak a sóhajok. A fiú keze incselkedő felfedezőútra indult.
– Örökké aludni, öregség nélkül. Mi ebben az élvezet?
Drusilla kacagott.
– De nagy lett a szád! A fürdő vizében bezzeg meg sem tudtál szólalni.
– Nem lehetett, mással voltam elfoglalva. Ha jól emlékszem, sikoltoztál, hogy ne hagyjam abba.
A leány ekkor oldalra fordult és a következő pillanatban egy kicsiny ezüsttőr feszült Carson lüktető nyakához. Megváltozott a légkör. A két egymásra bámuló meztelen embert elválasztotta a fegyver. Egy szakadék két széléről lestek át a másikra. Drusilla felsőbbrendűsége biztos tudatában térdepelt fölötte.
– Ne feledd, hogy ki vagy és honnan hozattalak ide.
A penge vékony vércsíkot húzott maga után. Carson érezte a hideg, nyilalló fájdalmat, de nem törődött vele. Egyre csak az úrnő tekintetét figyelte.
– Nem feledem.
A tőr koppant a kövezeten. Carson vére kis sötét csöppbe gyűlt és az arannyal hímzett selyemre hullott.
– Tudom, hogy megölhetnél. Csak egy szavadba kerülne és halott vagyok.
– Akkor miért nem teszem?
– A végzeted vagyok, emlékszel?
– Nem. Azért mert az enyém vagy.
– Nem vagyok senkié! – hördült fel. Drusilla erre megrántotta vállát.
– Carson, elég legyen a beszédből. Untatsz. Jobbat tudok – combjai börtönében megfeszült a fiú karcsú teste. Összeillesztették ujjaikat. Aztán ajkuk is egymásra talált…
˜ ™

– Még elkésünk a vásárból! – füttyentett vidáman Haakar. s ezzel visszazökkentette Carsont a jelenbe, a fiú gyorsan magára kapta felsőruházatát, aztán izgatottan a messzi város irányába mutatott. Öreg barátja nevetett, meglapogatta hátát, aztán siettek, hogy a szekér elé fogják a lovakat. Carson az istálló előtt pakolgatott, Haakar a szekérnél tüsténkedett. A katona így egyedül maradhatott a leánnyal.
– Nem is tudom, hogy köszönjem meg, amit érte, amit értünk tettél jó uram.
Olyan halkan suttogott, hogy Baskar lélegzetvisszafojtva figyelte a finom ajkakat. Még ennyi év után is enyhén dallamos idegen kiejtéssel beszélte a nyelvet. Carson hasonlóképpen ejtette a szavakat, de ő erőteljesebb hangon beszélt és sokat gesztikulált.
A katona odahajolt hozzá és megfogta finom kis kezét.
– Összegyűjtöttem annyi pénzt, amivel megvásárolhatlak benneteket. Téged és a fiút. Van egy kis birtokom Északon. Ott élünk majd. Felszabadítalak mindkettőtöket, amint odaérünk.
– Hamarosan – súgta Menase örömteli hangon. Nem merte még öccsének elmondani a jó hírt, amíg Baskar el nem intézi a papírokat.
– Szeretnél valamit a városból? – kérdezte most a katona.
– Csak gyertek vissza épségben.
Baskar ellépett a leánytól és az istálló felé fordult. Tett néhány rövid lépést.
– Haakar! Indulunk
Abban a pillanatban óriási robaj rázta meg a földet, ami egymás felé taszította a szerelmeseket. Mindent belepett a fojtogató nehéz por és kénköves bűz terjengett a levegőben. Újabb és újabb robbanások következtek az első után. A rémült lovak ott vergődtek a felborult szekér mellett, egyikük panaszos hangon sírt, valódi könnyek csorogtak végig pofáján. A lábát törte. A másik ló kifordult belekkel rángott még egyet-kettőt, aztán nem mozdult többé. A szekér alól pedig görcsbe rándult emberi kéz lógott ki. 

 

©Izolde Johannsen

1998-2000


Jelen könyv a szerzői jogi törvények hatálya alá esik.
Az író minden jogot fenntart, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. Az író írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A könyv bármely részletének közléséhez az író írásbeli hozzájárulása szükséges.
 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése