A kárhozat éjjele regénysorozat

A kárhozat éjjele regénysorozat
A halál csak a kezdet

2014. október 25., szombat

I/Róma 2. fejezet - második rész

2. fejezet: Massalia, Flavianus-birtok (második rész)

Menase idegességében ide-oda járkált a téren, nyomában a hátassal. Amikor meghallotta öccse üvöltését, biztos volt abban, hogy megölik. Hárman alig tudták visszatartani, hogy be ne rohanjon szabadítására. Amikor aztán a fiú végre felbukkant, égnek emelte karjait és hálaimát rebegett. Utána odafutott hozzá és pofon vágta.
– Bolond!
– Nem történt semmi – vette védelmébe a katona. Látta a lány szigorú tekintetében, hogyha történetesen nem lenne római katona és ő sem rabszolga, a következő pofon őt illené. Elfojtotta mosolygását és gyengéden megtaszította az előtte toporgó égő fülű fiút.
– Mozgás! Más dolgom is van, mint téged istápolni.
Az idős hellén rabszolga segített Menasét visszakísérni a konyhára, míg a katona és Carson gyalogosan folytatták útjukat.
A birtok lankás domboldalon terült el, tartozott még hozzá legelő, halastó, szőlőültetvény és egy jókora erdő, ahol vadászni lehetett. Sokáig gyalogoltak. Messze maguk mögött hagyták az uradalmat, a szépen nyírott pázsitot, a hangoskodó rabszolgákat. Csak a fák voltak velük, meg az égbolton röpködő madarak. Kisvártatva egy erdei ösvény kanyarodott eléjük és a katona a fák sűrű rengetege felé mutatott.
– Menj csak. Már várnak rád. Egy ideig itt fogsz dolgozni, távol a nyüzsgéstől. Viseld jól magad.

Nem sietett. Élvezte a napban fürdő erdő zamatos illatát, a levelek zöld selymét és a bogarak andalító döngicsélését. Csaknem szabadnak érezte magát. Pedig hát éppen annyira volt szabad, mint a birtok területén élő vadak, melyek elkerített életterükben rótták szorgalmas kis köreiket. Halkan dúdolgatott magában, Menase altatódalát zümmögte éppen, amikor megcsörrent a bozótos.
– Úgy jársz itt, akár egy vaddisznó.
Apró öregember bukkant elő a fák takarásából. Carson nagyot nézett aztán gyorsan észbekapott és illendően meghajtotta magát.
– Te vagy Carson? Téged küldött Baskar?
– Kicsoda?
– Persze, persze. A valódi neve Gaius Livius Grassus, de mi csak így szólítjuk. Baskar.
– Mit jelent a neve?
– Farkasölő.
Lassan sétáltak tovább. Csakhamar egy patak keresztezte útjukat és a fiú megtorpant. Elmélyülten szemlélte a lágyan csörgedező vizet, majd szégyenkező mosollyal fordult az öreg lovász felé.
– Bocsáss meg a zajongásért. Eddig a szénbányában dolgoztam. Ha akartam valamit, ordítani kellett. Nem tudok csöndesen mozogni.
– Majdcsak megtanulod. Értesz a lovakhoz?
– Már láttam egyet.
Az öregember meghökkenten kapta fel a fejét. A talpig retkes, bűzfelhőket eregető ifjú vigyorogva állt előtte. Újdonsült gazdája ekkor éles hangon felnevetett.
– Haakar Gunnar vagyok. A messzi Észak szülötte. A lovak között éltem le egész életemet és alighanem ott is ér a végzet. Na gyere gall barátocskám és lássuk ki rejtőzik a gyomorforgató mocsok alatt.
Belezavarta a szégyenkező fiút a jéghideg és a lovak csutakolásához használatos kefével alaposan ledörgölte róla a rászáradt trágyát. A haját addig öblögette, amíg hidegtől reszkető áldozata elhaló hangon kegyelemért nem könyörgött. Később a kunyhó melegében egy jókora korsó forró tejet szorongatva álmosan leste az öreget. Haakar csöndesen szöszmötölt körülötte rongyait a tűzre dobta és tiszta nadrágot, vászontunikát vett elő. Utána émelyítően édes szagot árasztó krémmel alaposan bedörzsölte bőrét, mellyel elfedte a mély hegeket, friss sérüléséket. Haját alaposan átfésülte, tetvek után kutatott. Éles késsel csupaszra borotválta mellkasát, alkarját, lábát és egyéb testtájait. Carson a zavar tetőfokán még azt is eltűrte, hogy a fogait tisztára súrolja.
– Meg akarsz enni talán?
– Az istenek szent nevére dehogy! Hol éltél eddig fiacskám? Nem veheted magadra törzsed szent jeleit, ha négy éve nem fürödtél. – azzal az ollót kezdte élezni.
– A haját hagyd meg nekem.
Carson felugrott, mint akit darázs csípett meg. Feledte pőreségét, odarohant nővéréhez és a karjaiba vetette magát.
– Bocsáss meg!
Menase azonban gyengéden megcsókolta.
– Nem haragszom rád. Csak annyira féltem – megsimította feldúlt homlokát. Szerelemittas tekintettel nézett végig rajta.
– Gyönyörű férfi lesz belőled. Apa büszke lenne rád.
Fivére arca lángba borult. Menase ekkor az öreg lovász segítségével lenyírta a fiú erős szálú sötétbarna haját. Hátul egészen rövidre vágta, de elöl és oldalt apró csimbókokat sodort a lecsüngő hajvégekből. Ettől a fiú kedves arca egészen csibészessé vált, ami inkább illett hozzá, mint korábbi vállig érő elvadult sörénye. Menase átnyújtotta neki a szarvasagancs markolatú tőrt.
– A serkenő szakállt este mindig le kell vakarni, akkor leszel olyan, mint népünk harcosai. Holnap megint eljövök. Ég veled apó és mindent köszönök!
Carson az ajtóig kísérte. Nővére akár egy erdei tündér, elsuhant a fák közé. Huszonöt éves volt, szépsége virágjában. Sok rabszolga és még több katona epekedett érte. Haakar odasétált a letörten álldogáló fiú mellé.
– Ne bánkódj, visszajön még. Inkább nézzük meg a lovakat!



– Ez itt Freychen. A legszelídebb kancám. A kisasszonyok szoktak rajta lovagolni. A vörös ménnel Nolannal jobb lesz vigyáznod. Még engem is oldalba rúg néha, ha rossz napja van. Viszont remek futó és a tőle származott csikók fogathajtó versenyeken értékes trófeákkal térnek vissza. Amott ugrándozik három is a déli karámban, nemrég választottam el az anyjuktól. Velük fogsz törődni. Eteted és tisztán tartod őket. Cserébe nálam alhatsz és annyit ehetsz, amennyit nem szégyellsz.
Halk, panaszos hangot hozott feléjük a szél. A dombokon túli idegen erdőségek felől szállt egészen idáig a hátborzongató ének. Az öreg lovász felnézett az égre.
– Farkasok – mordult fel. – Ma éjjel elzárjuk a lovakat.
– Megtámadják a ménest? Mi van a vadászkutyákkal?
– Amikor már a másodikat találtam meg kibelezve, feladtam a hiábavaló küzdelmet. Inkább tüzet rakok és őrködöm. Mást nem tehetek. Ma éjjel már te is velem leszel. De valamit tudnod kell. Ha valamelyik farkas megharap, meg kell, hogy öljelek. Nincs harag ugye?
Bár igyekezett, hogy hangja ne legyen annyira komor Carson kiérezte belőle a rettegést. Ősi félelem volt ez, éppen olyan, mint a kígyótól és a villámtól való. Azaz mégsem. Ez több volt annál. Valami új, valami más.
– Miféle állatok ezek? – hiába fülelt, most nem hallotta a távoli éneket.
– Az istenek legvérszomjasabb teremtményei. Még az én hazámban is rettegik a nevüket.
Visszasétáltak a kunyhóba és Carson illedelmesen leült az asztal mellé. Csöndesen figyelte a tüsténkedő lovászt.
– De Észak innen nagyon messze van. Hogy kerültek akkor ide?
– Vándorolnak. Követik az ételt.
– Mi az, amit ennyire szeretnek? Átvándorolnak érte hegyeken, vizeken?
– Az embert.
A fiú félig hátrafordult ültében, hogy kilásson a domboldalra, aztán amikor már előtte volt a jócskán megpakolt tál, egyszeriben elfeledett mindent. Haakar jóindulatú mosollyal nézte őt. Menase igazat mondott. Az embergyermek valóban gyönyörű volt rettentő sebei és fájdalmasan szomorú tekintete ellenére is.



©Izolde Johannsen
1998-2000

Jelen könyv a szerzői jogi törvények hatálya alá esik.
Az író minden jogot fenntart, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. Az író írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A könyv bármely részletének közléséhez az író írásbeli hozzájárulása szükséges.

Vásárlás:


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése