A kárhozat éjjele regénysorozat

A kárhozat éjjele regénysorozat
A halál csak a kezdet

2014. október 25., szombat

I/Róma 2. fejezet - első rész

2. fejezet: Massalia, Flavianus-birtok (első rész)

– Menase!
A fonott kontyot viselő fiatal nő óvatosan letette nehéz terhét. Illendően lesütött szemmel és összefűzött ujjakkal várt, amíg a jóképű kapuőr oda nem ért hozzá. A magas, vállas férfi felemelte a finom arcot és mint annyiszor most is szíven ütötte a gyönyörű szempárban bujkáló mérhetetlen fájdalom. Régóta tetszett neki a gall leány, de nem akarta erőszakkal lerohanni. Római katona létére nem viselkedett embertelenül az útjába kerülő rabszolgákkal, nem tekintett rájuk lélek nélküli állatokra, ahogy azt sokan tették. Menasét is könnyűszerrel magáévá tehette, aztán eldobhatta volna, akár egy rongyot, mégsem tette. Azt akarta, hogy Menase magától jöjjön el hozzá. Szerelmet akart, és nem kényszer szülte érzéseket. Felsóhajtott és karját összefűzte maga előtt.
– Az öcséd!
A halovány arc hirtelen még jobban elsápadt. A karcsú ujjak görcsösen megragadták a katona köpenyét és Menase térdre esett a férfi előtt.
– Mit tett?
– Ételt lopott.
– A konyháról?
– Nem. A disznók elől. Várj… – utánakapott, de már csak fehér ruhájának lebbenő selymét érhette el. A kis szalag a kezében maradt. Menase lélekszakadva futott tova a kőbányák felé vezető úton. Mezítláb, végig az éles, fehér köveken. A vágtató lovas pillanatokkal később beérte őt, lenyújtotta erős karját és a gall leány hirtelen megragadta. A római katona felrántotta maga elé és térdét a fekete mén oldalába vágta. Menase a lobogó sörénybe kapaszkodott és kibomló hajának nehéz virágillata a férfi szívének legmélyébe szivárgott. Már látszottak a fáklyákkal őrzött jókora kapuk, előttük pedig az apró strázsáló alakok.
– Üdv!
A kapuőrök szájtátva bámultak a vágtázó mén után. A fehér ruhába öltözött leány olyan volt, akár szédítő látomás az éjfekete hátason. A távolban, a bánya oszlopfővel díszített bejáratánál jókora csoportosulás gyűlt már össze. A katona lova lépésben közeledett, és a férfi figyelmeztetőleg megragadta a leugrani készülő rablány karját.
– Ne – csöndesen mordult fel. – Majd én.
Menase megtörten engedelmeskedett. A kapuőrök vezetője ekkor átadta neki a kantárt, ügyesen leugrott a ló széles hátáról és ő maga indult a hangoskodó rabszolgák felé. Egy szilvafa körül tolongtak. A büntetések fája volt. Itt korbácsolták és néhanap az erős ágakon fellógatták a bűnösöket. Most azonban nem ez történt. A rabszolgák között nem találta a fiút.
– A hátsó udvaron van.
– Mit akarnak tenni vele?
– Megetetik a disznókkal! – átkozódott az egyik öregember mialatt öklét az ég felé rázta. Hellén volt és mélyen vallásos.
Hol vannak ilyenkor az istenek, amikor szükség lenne rájuk?!
A katona futni kezdett a megadott irányba. A jókora sárral és ürülékkel borított kifutókban akkora sertések röfögtek, amelyek valóban könnyedén felfalhatnának egy embert. Főképpen ha az sérült és ráadásul meg van kötözve. Az állatok türelmetlenül döcögtek körbe-körbe. Apró szemük fürkészve mozgott, orruk a levegőt szimatolta. Éhesek voltak.
Berontott a félhomályos ólba. Hosszú soron álltak az üres alvóhelyek. Jöttére a strázsáló őr szélesen elvigyorodott. Az utolsó karám előtt várakozott.
– Ez jobb lesz, mint egy viadal! – sárgás fogait rávillantotta urára. A katona válaszul állon csapta és hagyta, hogy a sárba zuhanjon.
– Te állat! Hiszen még csak gyerek!
– Mocskos gall!
– És ha az?! Ugyan kivel pótolhatnánk? Beálltok helyette?!
Az őr megszégyenülten tápászkodott fel. Szemében gyilkos harag lobbant. Ezt is annak a koszos fattyúnak köszönheti. Itt rostokol a maró bűzben, most még ez a pofon is. Csak kerüljön a keze közé…
A római katona ezalatt belökte az alacsony karámajtót. Először észre sem vette hol bújhatott meg, egyre a koszos szalmát kutatta, azt hitte azon hever majd. Végül feltekintett a falba vágott ablakpárkányra. A fiú ott gubbasztott, háttal az ajtónak. Csupán egy alaposan elhasználódott térdnadrágot viselt. Háta cakkos volt a friss korbácsnyomoktól. Néhol a bőr cafatokban lógott vállán. Élvezettel verhették.
– Carson!
A széles vállakon remegés futott át. A fiú lassan hátranézett, de nem mozdult. Sötét szeme nyugodtan nézett le a mélyben várakozó katonára.



Tizenöt év telt el. Tizenöt hosszú év rabságban, szakadatlan kínok között, félelemben és megaláztatásban. Menase minden erejével azon volt, hogy életben tartsa testvérét. Az arc, ami akkor letekintett a katonára, nem egy kamaszfiú vonásait tükrözte vissza, bár a hasonlóság megtévesztő volt. Bárki, aki tiszta ruhában, megfésülve, ápoltan és kipihenten látja, azt hihette volna, hogy gyermekéveit maga mögött hagyó siheder. A tekintete volt az, ami megrettentette a felületes szemlélődőt. A bájosan megnyerő vonások mögött egy érett férfi arcának gránitba vésett körvonalai villództak, és csupán egyvalaki számára változott át azzá, akinek valójában lennie kellett volna. Gyermekké. Menase láthatta egyedül a fiú szeretetteljes és bizakodó arcát, neki levetette a kemény álcát és igaz valóját adta.
– Gyere le! Még megcsúszol.
A fiú gunyoros hangon elnevette magát. Fél kézzel a rácsokba kapaszkodott.
– Ugyan mi bajom eshetne még? Nézz csak rám!
Az utolsó szavakat olyan hangerővel üvöltötte, hogy a kint toporgó rabszolgák izgatott duruzsolása abbamaradt, mintha elvágták volna. Carson leugrott a párkányról és egy szemvillanás alatt nekilökte a szabadítására érkező katonát a falnak és két keze elkapta a nyakát. Szabályos, hófehér fogait kivicsorította dühében.
– Megölhetnélek… – lihegte felbőszülten. A katona nem mozdult. Egyáltalán nem védekezett, noha a vér gyorsan a fejébe tódult. A fiú dacára zsenge korának egy felnőtt atléta erejével bírt. A kőbányában eltöltött évek során, elképesztő módon megerősödött. Erőszakkal itt már nem ment volna semmire, tudta jól. Most minden azon áll, vagy bukik, hogy ki bírja tovább.
– Nem a te hibád – nehezen préselte ki magából a szavakat. A vérben forgó szempár összeszűkült, aztán a fiú újból felmordult és sebhelyes öklét a nála sokkal termetesebb katona szeme alá dugta.
– Tudod te mire való ez itt? Letaglóztam vele egy ökröt. Kitéptem egy kutya még dobogó szívét. De egyéb mókás dolgokra is való. Csak azt ketten játsszák, néha hárman. Elmondjam mi kell hozzá? Kötél, amivel jó szorosan megkötöznek, egy bödön zsír és aztán…
A katona elérkezettnek látta az időt. Balját fellökte a levegőbe és a hirtelen mozdulat hatására a fiú addig szorosan fojtogató karja lehullott. A nem várt fordulat megzavarta és a férfinak így már könnyű dolga volt. Leteperte a kétségbeesetten vonagló gyermeket a mocskos szalmára és a hátára térdepelt.
– Na ide hallgass! Menase odakint tövig rágja a körmeit miattad. Úgy bűzlesz, mint egy három napos hulla és azok ott kint nem tréfálnak. Meg akarsz halni?
Carson makacsul összeszorította száját. A katona felrántotta a földről és megragadta csapzott fürtjeit.
– Válaszolj!
– Nem.
Akkor elengedte. Carson nem akart ránézni, nem bírta elviselni a szemrehányó tekintetet, de a katona újfent megragadta állát és kényszerítette, hogy felemelje arcát.
– Nem a te hibád – szólt újra csöndesen. A fiú szeméből könnyek szivárogtak elő és végigperegtek koszos arcán. A férfi ekkor magához ölelte. Szorosan fogta, érezte, hogy szabadulna, de nem hagyta.
– Éhes voltál. Még az ebeknek is vetnek néha koncot. Nem tettél semmi rosszat.
Carson lába megroggyant. Szívszaggató zokogás kíséretében roskadt össze az ölelő karokban. Belefúrta arcát a köpenybe és minden egyes feltörő siráma a katona lelkébe gázolt. Falfehér arccal hallgatta végig, mígnem a fuldokló sírás csillapodott kissé és a fiú többé-kevésbé visszanyerte lélekjelenlétét. Akkor elengedte.
– Jó. Most pedig elviszlek innen. Nem szólsz egyetlen szót sem, egészen addig, amíg én engedélyt nem adok rá.
Bólintott. Még meg-megrázta a feltörő zokogás, de igyekezett elfojtani azt. Letörölte arcát egy rongydarabbal, bár még mindig siralmasan festett. Csak a vak nem látta rajta az imént átélt lelki gyötrelmek nyomait.
A katona körbejárta. A sebhelyek és a mocsok alatt halovány körvonalakat vélt felfedezni a fiú bőrén.
– Mik ezek?
– Szent jelek. Az avatásomhoz kellenek. Még nincsenek egészen készen.
Carson most mosolyodott el először. A katona eltöprengett, ahogy végignézett rajta végig. Tudta már, hogyan nyílik meg az út a szépséges gall leány szíve felé. Az öccsén keresztül. És már meg is volt hozzá a terve.
– Ecetbe kell mártogatni ahhoz, hogy ezt az ótvart valaki hajlandó legyen levakargatni rólad.


©Izolde Johannsen

1998-2000



Jelen könyv a szerzői jogi törvények hatálya alá esik.
Az író minden jogot fenntart, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. Az író írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A könyv bármely részletének közléséhez az író írásbeli hozzájárulása szükséges.

Vásárlás:
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése