A kárhozat éjjele regénysorozat

A kárhozat éjjele regénysorozat
A halál csak a kezdet

2014. október 25., szombat

I/Róma 1. fejezet - második rész

A Tűzkígyó hava (második rész)



Menase!
Hátrafordult a ziháló hang hallatán. Marek állt előtte, feltépte a ketrec ajtaját és megragadta karját.
Anyám! – sikoltott a kislány és miután apja harcosa túlságosan megszorította, ügyesen beleharapott annak csuklójára fonódó ujjaiba. A fájdalomtól vicsorgó férfi azonban kirángatta, vállára dobta és rohanni kezdett vele az erdősáv felé. Menase látta még, ahogy két római harcos kardokkal miszlikbe aprítja a szűk ketrecet és kiemelik anyja magatehetetlen testét a roncsok közül. Közben Marek odaért a fákhoz és füttyentett. A sötétből szürke ló dobogott elő és a katona intett a kelta harcosnak. Marek erre durván megfordította Menasét, eltépte kis ruháját és rámutatott a hátára tetovált démoni alakra, aztán feldobta a halálra vált kislányt a bíborköpenyt viselő római elé, aki elégedetten bólintott. Közben megérkezett az eszméletlen anyát elragadó lovas is, aki kérdőn nézett felettesére. Miután tőrével felvágta a koszos leplet és a két tetoválás egyezett, indulhattak. Marek elkapta a felé dobott zsákot és félreállt, hogy a menekülők egérutat nyerjenek.

Az apa a harcok végeztével a szekér szétaprított romjai fölött térdelt és a véres halomban turkált, onnan próbálta előhúzni szerettei testét. Harcosai segítségével aztán az összes holtat ki tudták szabadítani. Asszonya és leánykája azonban nem volt közöttük. A törzsfő ekkor felkelt és a porban térdeplő római katonákhoz lépett.
Csere… – szólt vaskos idegen kiejtéssel. Kék szeme szikrát vetett az éjben. A katonák felettese, szőrcsizmás lába elé köpött.
Azt lesheted keltiber kutya!
Az apa válaszul azonnal lefejezte. A két életben lévő római ezek után vadul bólogatni kezdett. Életösztönük nagyobb volt büszkeségüknél. Összeverten, nyakukra fűzött rabláncon, de élve hagyták el bukásuk színterét. Az úti cél ugyanaz maradt, a római tábor, csak a szerepek cserélődtek fel.

A fagyos földön heverő római katona kábán térdepelt fel. Füléből vér szivárgott, nyelvét is jócskán megharapta az esés pillanatában. Karjával csapkodva próbált felmelegedni.
– Marcus! Vinicius! Gaius!
Szinte bántotta fülét a néma csend. Valami nagy baj történhetett, amíg őt leütötték. Keserve arccal két lábra állt és fegyvertelen lévén lenyúlt egy vaskos ágért. Körbe-körbefordult, ahogy a tábor felé botorkált. Feje iszonyúan hasogatott.
A borzalmas mészárlás képe láttán feljajdult. Ide-oda tántorgott a sápadt holtak között. Egy helyütt megtorpant, és amikor őrtársa elgurult fejét vélte felismerni, gyomra hevesen összerándult. Ahogy összeszedte magát a hevenyészett sátor felé indult, hátha talál valamit a hideg ellen. De nem a jeges éjjeli szél miatt vacogott annyira. A félelem hasogatta csontjait. Tarkóján égnek meredt a szőr. Már nem volt ideje megfordulni.
– Mi a neved?
Borzongató suttogás támadt körülötte. Lába remegett a rémülettől. Szürke fátyol hullott szeme elé. Egy kesztyűs kéz átnyúlt a képzeletében lengedező fátyol mögül és megrázta nyakánál fogva, akár egy engedetlen kutyakölyköt. Az érzés nagyon is valós volt.
– Lucius Publicius Felix – nyögte ki végül nehezen forgó nyelvvel.
– Honnan jöttél?
– Az Arnus-folyó déli partjáról.
– Gazdag vidék. Gazdag és sokan lakják – a hátborzongató hang neszezése, hangos kacagásba csapott át. Aztán hirtelen elhallgatott és a katona nem hallott mást, csak saját elfúló lihegését. Oly hirtelen halt meg, hogy talán észre sem vette. A testén ejtett mély sebeket elfedte köpenye és a lassan szállingózó hó végül őt magát is beborította. Eltakarta, és a múlt mozdulatlanságába zárta a tábort, vele az örök álmát alvó falucskát, a holtakat, gyermeket és időst, bűnöst és ártatlant egyaránt.

A római légió központi táborában, ezalatt nagy volt a sürgés-forgás. Az írnokok egymás után körmölték a diadalmas jelentéseket, a túlélők történetei pedig egyre színesebbek lettek, egyenes arányban az elfogyasztott borral. A vereségről és a nagyszámú katonai áldozatról érdekes mód nem esett szó. Csupán az újabb gall falu felszámolásáról és az értékes hadifoglyokról.
Menase egy koszos kalyibában üldögélt, karját sebekkel tarkított térde köré fonta és a szalmazsákon heverő nőt bámulta. Anyja egyáltalán nem tért magához, ajkai elszürkültek, csak állandó szörtyögő légvétele hallatszott, túlharsogva a kinti mulatság zaját. A kislány térden csúszott közelebb, amíg a húsába vágó lánc engedte. Csak ketten voltak odabent, a többi fogolytól az érkezés pillanatában elkülönítették őket. A törzsfő családjaként értük kaphatják a legtöbbet a közelgő vásáron. Nem hajtják el a diadalmenettel Rómába, túl sem élnék az utat. Itt helyben adják el őket, annak, aki a legtöbbet kínálja értük. A haldokló most kinyitotta szemét. Egyenesen ránézett a sírástól felpüffedt kis arcra.
Hozz segítséget!
Akkor megölnek – keservesen zokogott.
Ha nem teszed, a testvéred meghal. Akkor végképp egyedül maradsz.
Anyám
Hívasd a gyógyítót. Az tudni fogja a dolgát.
Engedelmességre nevelték. Egy hosszú pillanatig még magába itta a kedves arcot, aztán láncait maga után húzva az ajtóhoz kúszott. Ököllel püfölte a deszkákat, amíg felháborodott kiáltásokat nem hallott.
Anya!
A katona nem értette szavát, de elég volt a fáklya fényénél belesnie a homályba, azonnal társa után szólt. Futva jöttek, őt magát durván félretaszították. Egy hosszú köpenyes alak elé állt és nem engedte, hogy lássa mi történik. Csak a katonák gyors határozott hangja hallatszott, anyja egyszer sem szólalt meg. Aztán egyszerre elhallgattak mind. Paskolás zaja hallatszott aztán az erőteljes, éles sírás feltépte az ünnepélyes csöndet. Menase ekkor beleharapott az előtte álló katona védtelen vádlijába, s ahogy az félreugrott, a kislány látta még, amint anyjának véres felhasított testére leplet dobnak és akkor lehajolt hozzá az előbbi katona.
– Fiú.
Menase tágra nyílt szemmel bámult fel az öccsére.
– Búcsúzz el anyádtól.
A kislány, mint, aki álomból ébred, réveteg tekintettel nézett át a magába roskadt halomra, ami valaha az anyja volt. Aztán kinyújtotta karját a meztelen gyermek felé. A katona vállat vont és odaadta neki. Menase saját testéhez ölelte a véres, gőzölgő újszülöttet. A mélykék szempár az övébe fúródott és a mindössze tíz éves lányka siratóéneket dalolt neki ringató gyanánt. Az istenekről dalolt, akik a hegyek és vizek mélyén élnek, akik elvehetik az emberek életét, de megadhatják az újjászületés reményét. Elsuttogta a fiúcska fülébe a törzsi nevét, amit nem hallhat római, mert szent nyelv igéje az. Majd adott neki egy másikat, amin ezentúl a közönséges emberek szólíthatják. Rabságának nevét.

˜ ™

Én vagyok a Szél
Én altatlak el
Én vagyok a Víz
Én ringatlak el
Táncoló Tűz vagyok
Lángoló ösvényen
Lépteid zaját
Hamuval temetem

Én vagyok az Eső
Arcod fürdetem
Én vagyok az Álom
Dalom végtelen
Én vagyok az Élet
Halld az énekem
Én vagyok a Halál
S ölel két kezem.
 (Menase siratódala





©Izolde Johannsen

1998-2000

Jelen könyv a szerzői jogi törvények hatálya alá esik.
Az író minden jogot fenntart, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. Az író írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A könyv bármely részletének közléséhez az író írásbeli hozzájárulása szükséges.

Vásárlás:
 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése