A kárhozat éjjele regénysorozat

A kárhozat éjjele regénysorozat
A halál csak a kezdet

2014. október 25., szombat

I/Róma 1. fejezet - első rész



"Se nem fiú, se nem férfi, se nem élő, se nem holt. Halálával új életet nyert s vele a bosszút, a hatalmat és a halhatatlanságot. Birodalmak, uralkodók, országok születnek és omlanak össze, miközben nem mindennapi hősünk átéli az elmúlt korok felejthetetlen eseményeit. Ókor, középkor, újkor egymást követő évszázadok, háborúk, szerelmek az idő forgatagában, a Római köztársaságtól egészen 1963 novemberéig."
 


1. fejezet: A Tűzkígyó hava (első rész)

Prológus


Gallia.
Ennek a vad törzsek lakta erdőkkel, sebes sodrású folyókkal és gazdag öblökkel tarkított vidéknek volt egy Rómához közel eső és egy attól távolabbi része. Az a provincia, ahol a mi történetünk elkezdődik, lent volt délen, a tenger közelében, melyet hódítói Gallia Narbonensisnek neveztek el. A kereskedelmet egy bizonyos Massalia nevű város és a tőle távolabb lévő Arelatum felügyelte.
Arelatum a maga kegyetlen valóságával és a pompás arénájával. Ennek a területnek egyetlen istene létezett. Marcus Vetellus Flavianus. Rabszolgái közül sokakat elhajtottak az amfiteátrumba, hogy életükkel vagy halálukkal gazdájukat szolgálják. A kelták félelmetes harcosoknak bizonyultak. Kellett hát az utánpótlás.
Azon a ködbe vesző, téli reggelen egy légió indult útnak, hogy az erdők mélyén rejtőző még szabad törzseket leigázzák és a harcra fogható férfiakat, ifjakat rabláncra verjék. Ám az emberekkel párhuzamosan egy másik, egy nagyobb erő is útra kelt…


 
Kr.e. 134. Gallia.
Három nappal a támadás előtt…

– Valaki jár odakint!
A halk, kedves, női hang hallatán a tüzet élesztgető férfi hátrafordult. A kelta szavak ellágyultak asszonya ajkán, még azok baljós árnyalata is finomabbá vált. Letette a rúnákkal díszített kardot és elindult a fekvő felé. Elhaladtában megsimította a földön játszadozó lányka fekete haját. A gyermek csontdarabkákat pakolgatott a bőrtokba, hogy aztán újra meg újra fáradhatatlanul kirakja a formákat. A druida szigorúan fogta tanítványait. Beathan, a Teutates istent imádó erdei lovasok vezére eközben odaért asszonyához. Vizet adott neki és leült kissé a vacokba.
Már nem tart sokáig. Néhány nap és kezemben tarthatom a fiamat.
Megcsókolta sápadt arcát, eligazgatta rajta a takarót, mikor kintről erőteljesen megzörgették az ajtófélfát.
Beathan!
Valóban van ott valaki! – mordult fel bosszúsan a törzsfő és a levegőbe szagolt.
Marek az!
A fiatal nő halkan kuncogott.
Ugyan honnan tudod, hogy ő az?
A szagáról. Olyan akár a döglött hal!
A földön kuporgó kislány végszóra megszólalt.
Apa! Nagyon büdös van!
Kitört belőlük a kacagás. A kelta törzsfő ezek után felkapta gyermekét és megforgatta a levegőben.
Szeretnéd, hogy Marek legyen a férjed?
Soha! – sikoltozott a lányka és megcibálta apja erős szálú haját. Beathan megcsókolta homlokát, visszaültette a farkasbundára, majd kitaszította az ajtót, hogy beáramoljon a friss levegő.
Itt vagyok!
Bocsáss meg, de a druida visszaérkezett. Beszélni akar veled. Itt van Iseldir is.
A törzsfő arca elkomorult.
Iseldir az erdő túlfelén él. Mit keresne itt?
Az ellenséges csapatok mozgásban vannak.
Rendben. Hívd össze a harcosokat. Ne késlekedjenek!

A falu istenfájánál gyülekeztek. A nyugati erdő ura türelmetlenül várta rokonát. A két törzsfő szertartásosan köszöntötte egymást. Rokonok voltak ugyan, de az élet elsodorta őket egymástól. Az, hogy Iseldir felbukkant a faluban csak egyvalamit jelenthetett. Az ellenség megindult a még szabad törzsek leigázására. Addigra oly sokan összegyűltek, hogy némelyek a kunyhók tetején kaptak már csak helyet.
Nagyon gyorsan mozognak. Éjjel letáboroznak, de a hajnal már úton éri őket. Rengetegen vannak, akár a csillagok. Fegyverekkel, lovakkal jönnek, és akit élve találnak a harcok után, magukkal viszik. Főleg a gyermekeket és az asszonyokat.
Ugyan miért? Egy harcos többet ér.
De az asszony szülhet még, a gyermek pedig idomítható – vélekedett Iseldir.
Mikorra érnek ide?
Két nap.
Hol vannak a tieid?
Követik őket. Éjjel-nappal a sarkukban vannak. Ahogy a farkasok is.
– Már csak ezek a négylábúak hiányoztak! Átkozott népség…
– Rejtőzzetek el!
Iseldir kissé türelmetlen szavai hallatán Beathan megrázta fejét.
– Nem vagyunk oktalan állatok! Nem fogunk lyukakba húzódni.
Nemcsak a fegyverek segítik őket Beathan. Nagyobb erők vonulnak velük, mint azt sejtenéd. Menjetek a barlangokba. Azt lezárhatjátok. Odalent van víz is.
A törzsfő körbenézett népén. Unokafivére türelmetlenül várta válaszát. Minden egyes perccel csökkentek esélyeik, s közeledtek a hódítók.
Döntöttem! A családok Marek vezetésével a barlangok felé indulnak. Iseldir te a lovasokkal vendégeink fogadására sietsz. Én a többi harcossal a falut védem.
Nem győzhetünk Beathan! Nappal még csak küzdünk ellenük, de mi van az éjszakákkal? A halál jár kint az erdőn

˜

– Állj!
A szó immáron ismerős volt. Az elmúlt napokban épp elégszer hallhatták. Az utána következő mondatok kuszaságából aztán újabb szavak merültek fel. Tábor és hús. Tehát újabb pihenő következik. A katonáknak mindenképp. Fekete hajának kusza függönyén át leste minden mozdulatukat. Tíz éves volt abban az évben, amikor élete végérvényesen megváltozott, de az elmúlt napok szenvedései nyomot hagytak finom kis arcán. Sokat fogyott. A kislány most úgy nyolc évesnek tűnt és ez megóvta az erőszaktól. Legalábbis egyelőre.
Az egymáson heverő rabszolgák riadtan eszméltek fel a hirtelen csöndre, sokan az éhségtől beesett arccal forgolódtak, szánalmasan lesoványodott karjaikkal társaik mocskos, ürülékkel szennyezett testén matatva. A kevés megmaradt gyermek vékony nyüszítő hangon sírt, de szüleik közömbösen fordultak el tőlük. Saját életben maradásuk volt a tét. Már nem számított a vérségi kötelék. Nem számított semmi…

A védett völgykatlan, vagy ahogy a falu hívta egykor: az istenek ligete, kétszáz éve adott otthont a törzsnek. Emberöltők óta lakták félig földbe ásott kunyhóit, ahogy a holtak is velük léteztek. A családok elhunyt szeretteiket saját házuk földje alá temették, így őrizve emléküket. A törzs, a számos isten és természeti lény mellett a legnagyobb tisztelettel Teutates istennek a démonok urának adózott. A katonák röhögve túrták fel a szent sírokat, egymásra dobálva az ősök csontját, vagy éppen kalapáccsal zúzták porrá azokat. A vének közül nem egyet azért mészároltak le, mert védeni próbálta dédapái maradványait. Menase atyja miután elvesztették a csatát, a megadás mellett döntött. Remélte, hogy családját megmentheti, vagy legalább elodázhatja halálukat. Egyszerű rabokként dobták fel hármójukat a ketreccé átalakított harci szekérre. Mivel nem volt náluk sem ékszer, sem bálvány, ami elárulta volna előkelő származásukat, az a veszély nem fenyegette őket, hogy nyilvánosan kivégzik. Élő fogolyként nyilván nagyobb hasznukat veszik. Apjuk így okoskodott, amikor a harcok közeledtével megsemmisítette mindenüket. A római hódítók csak hasznavehetetlen romhalmazt találtak egyszerű otthonukban. Azonban egyvalamit nem tudott eltüntetni, bárhogy szerette volna: a törzsi jeleket bőrükről. A fekete festék örökre beleégett mindhármukba, büszkén hirdetve a törzsben elfoglalt helyüket. Szerencsére ezek a katonák nem törődtek holmi tetoválásokkal. Nekik is volt néhány, így ezt figyelmen kívül hagyták. Sokkal jobban izgatta őket az arany ígérete.
A kislány most megigazította az ölében fekvő fejet és szeretettel nézett le rá. Anyja magas láztól gyötörve aludta végig az út nagy részét, de a gyengéd érintésre kinyitotta kék szemét.
Menase… – suttogta nehezen lélegezve. Ura fogcsikorgatva bámulta kettejüket. Az asszony vérmocskos leple alatt domborodó halmot figyelte. Jól kivehető volt a születendő gyermek élénk mozgása. A csöndben halódó testben ott virult az új élet. Nem akart meghalni nem tudott meghalni, nem halhatott meg csak élni akart, élni, élni, élni. Egyre szívta a törékeny asszony erejét, húsából táplálkozott és türelmetlenül várta a születést. Az apa lehajtotta fejét. Nem bírta elviselni a látványt. Szerette a kettejük szerelméből létrejött új életet, szerette, de ha dönthetne, hogy ki maradjon életben, felesége vagy a hasában rejtőző névtelen gyermek, akkor habozás nélkül az asszonyt választaná. Gyűlölte magát ezekért a keserű gondolatokért és az istenek bocsánatáért esedezett.
A kislány nekiszorította arcocskáját a rácsoknak. Törzse férfitagjait figyelte. A szekerek mellé láncolt vadászok puszta kézzel lemészárolhatnák a húsz állig felfegyverzett katonát. Akkor miért nem teszik?! Birka módjára tűrik az ütlegeket, a kínzásokat. Menase nem értette a rettenthetetlen hadurak viselkedését. Ahogy így nézelődött, észrevett egy lopakodó árnyat. Igazából látnia sem kellett, ahhoz, hogy tudja ki az. Marek volt, összegörnyedten lopakodott a távolabb álldogáló római katonák felé.

˜

Leszállt az est. A foglyok némán gubbasztottak a nyirkos földön. Menase apró húsfalatokat erőltetett anyja ajkai közé, de az asszony olyan gyenge volt, hogy kipergett fogai közül a falat. Akkor a kislány saját szájába vette a húst és megrágcsálta, hátha úgy könnyebb lesz. A nőt azonban heves köhögés fogta el és félreütötte a kis kezet. Apja bátorítóan nézte kettejüket. Nem segíthetett, mert őt magát, a ketrec rácsához kötözték. Csak a kislány volt szabadon, úgy tűnt benne nem látnak ellenfelet a pokoli katonák. A római őrszemek fázósan sétálgattak a tábor láthatatlan peremén. Fegyvereikbe kapaszkodtak és köpenyük prémje mögül lesték a sötét, ismeretlen erdőt. Egyikük most arrébb ment, hogy társai röhögésétől kísérve könnyítsen magán. Éppen a kardot szíjazta magára, amikor surrogó hang ütötte meg fülét. Kiáltani sem maradt ideje, ketten ugrottak rá és nesztelenül elvonszolták. Nem ölték meg, csak leütötték. Menase némán kucorgott a rács mögött. Nem félt, azok akik megtámadták a tábort Iseldir harcosai voltak. A druida elmesélte a szertartásokat, az imént eltüntetett harcos Teutatest szolgálja majd a túlvilágon.
Tizenöt barbár harcos zúdult a mit sem sejtő rómaiak nyakába. A kelták számára értetlen római vezényszavak hallatán a katonák közelharcba bocsátkoztak a támadókkal. Beathan elgáncsolta az egyik, közelébe sodródó légionáriust, aki elterült és szabad prédája lett a szekérhez kötözött harcosoknak. Menase apja elvágta saját és társai köteleit és belevetették magukat a küzdelembe. A ketrecben maradó kislány túl a halálsikolyokon meghallotta a távoli panaszos vonítást és közelebb bújt anyjához. A völgy farkasai megérkeztek hát.

©Izolde Johannsen

1998-2000

Jelen könyv a szerzői jogi törvények hatálya alá esik.
Az író minden jogot fenntart, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. Az író írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A könyv bármely részletének közléséhez az író írásbeli hozzájárulása szükséges.

Vásárlás:  

 
 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése