A kárhozat éjjele regénysorozat

A kárhozat éjjele regénysorozat
A halál csak a kezdet

2014. október 25., szombat

I/Róma 7. fejezet - első rész

7. fejezet: Egy kenyér ára (első rész)

Stabiae
79. augusztus 22. éjjel

A Necropolisra leszállt az éj. Ilyenkor már teremtett lélek sem járt a szent városkapuk környékén. Senki se háborgatta a holtak nyugalmát. Ha mégis akadt oly vakmerő, annak az éber őrök társaságában kellett kivárnia a napfelkeltét. Mint az előző éjjel a sírokat fosztogató testvérpárnak. Camilla és Camillus a tolvaj ikerpár most megrettenve várt az ítéletre. A fiút nem kétséges, hogy erős testfelépítése miatt gályarabnak szánják, a flottának nagy szüksége van a friss evezősökre, de a lányra talán még ennél is rosszabb sors vár. Már eljött egy szikár, alattomos tekintetű kereskedő feleségével, hogy szemügyre vegye. Mindenki tudta róluk, hogy bordélyt tartanak fenn az üdülővároska egyik félreeső utcájában.
Camillus az udvar felőli zárkák egyikében lett elszállásolva. Őrei a lehetőségekhez képest kényelmes, egyszemélyes „villába” tették. A hirtelenszőke zsebmetsző mókás történeteivel elérte, hogy viszonylagos biztonságban legyen. Húgát azonban belökték a hangoskodó és erőszakos lotyók közé, akik percnyi nyugalmat nem hagytak a törékeny, kékszemű leánynak. Csak miután Camilla rögtönzött kis bemutatót tartva lelopkodta fülbevalóikat és még bebodorított hajuk sem rezdült, csak akkor enyhültek meg iránta. A börtönőr aznap este a kövér Drusus volt. Ott állt a női zárkával szemben és élénk képet festett a vihogó nők közt üldögélő leánynak a városi férfiak étvágyáról. Éppen a kutyákkal előadott ágyjelenetnél tartott, amikor odakint megzörgették az ajtót.
Camilla ekkor végigheveredett a padon és oldalára fordulva aludni próbált. Drusus végigkocogott a folyosón és amint elhaladt a fivér cellája előtt, rávágott a rácsra botjával.
– Fiacskám! Ha visszajöttem, meg kell motozzalak, nincs-e nálad elrejtve néhány gyűrű, vagy fülbevaló – harsányan felröhögött. A zárka sarkában üldögélő ifjú éppen csak odafordította fejét a pökhendi hangra.
– Ki az ilyenkor? Éjjel van! – az őr megvakarta tarkóját. Nem szívesen hagyta ott a formás utcalányokat, akik között a legidősebb is alig múlt huszonkettő.
– Lepidus! Engedj be. Odabent hűvösebb van.
Társa alaposan megizzadva lépett be a belső térről.
– Mi történt?
– Néma csönd és unalom. Kis barátunk csak üldögél akár egy szárnyaszegett pacsirta.
– Majd dalol holnap a gályán. Na eredj. Reggel elengedjük a ribancokat. Kell az erős kéz, nehogy letapossák egymást a nagy igyekezetben – hahotázva csapkodták egymás vállát.
– Jó megyek már. Csak beköszönök a kis tolvajhoz. Lehet, hogy többé nem látom a helyes kis pofáját.
Camillus az ajtó nyitásakor gyorsan talpon termett és ugrásra készen várt. Drusus kezében rövid korbáccsal közelített hozzá.
– Lassan a testtel barátocskám. Ha nem engedsz, a húgod bőre bánja.
– Egyszer még megfizetsz ezért kövér disznó – szólt dühödten a tolvaj. Ledobta ingét.
– Tovább! – intett az őr és behajtotta az ajtót. Tudta, hogy társa hamarosan felbukkant az ajtónyílásban. Lepidus tartotta a száját, cserébe viszont azt kérte, hogy nézhesse kis műsorukat. Drusus ezúttal sem csalódott, a földön elnyúló fénycsíkba hamarosan árnyék vegyült és amikor végül kimerülten előtántorgott, Lepidus tele bőrtarsolyt nyomott markába.
– Kár, hogy holnap elviszik.
– Az. Nagy kár. A húgát is kipróbálhattuk volna.
Fütyörészve haladt végig a kihalt utcákon. Kócos haja szanaszét meredezett koponyája két oldalán. Nem akadt asszony a kis üdülővároskában, sem annak hatósugarában, aki önként az övé lett volna. De Drusust ez már rég nem zavarta. Meglelte a módját, hogyan elégítse ki vágyait, méghozzá következmények nélkül. Ugyan ki ad egy bebörtönzött tolvaj, koldus vagy pénzhamisító panaszszavára? Hazafelé tartott. Jobbra fordult, és hamarosan a Fórum elhagyatott, nappal oly nyüzsgő terein lépdelt.
A mézárus alacsony ajtajától ekkor sötét, könnyű árnyék vált el. A hold magasan járt és nagyrészt körbevilágított a téren. A szökőkút kerek káváján megült fénye. Az árnyalak éppen oda igyekezett és ahogy belépett a fénypaszományba, a köpcös őr szíve nagyot dobbant. Sunyi pillantással körbekémlelt de néhány girhes macskától eltekintve egyedül voltak. Kihúzta magát és kissé táncoló léptekkel közelebb araszolt.
A karcsú fiútest félig háttal neki, áthajolt a szökőkút peremén és baljával a vizet fodrozta. Ujjai nyomán ezüstös vízpermet szakadt fel és apró gyöngyökkel szórta tele éjfekete fürtjeit. Szívszorítóan szép arcéle elmélyült figyelemről tanúskodott. Látszólag észre sem vette a háta mögé kerülő férfit. A börtönőr halkan letekerte övéről a korbácsot. A fiú félmeztelen válla megfeszült a halk surrogó hang hallatán, de még nem mozdult. Széles hátát különös tetoválás díszítette. Elfordult kissé, így elölről is látható lett pompás alakja. Ahogy a fény átcsorgott jobb mellkasa felett egy billog tűnt fel, aztán újra a sötétbe veszett. Tehát rabszolga! Drusus arca eltorzult az elégedett vigyortól.
– Nagy hibát követsz el szép gyermekem! Egyedül bajos kódorogni az éjszakában.
– Igazad van. Egyedül valóban veszélyes.
Hangja érettebb volt, mint kinézete. Megfordult és most kezével háta mögött megtámasztotta magát, hetykén farkasszemet nézve a férfival. Lábát szétvetette, hasa alatt sejtelmesen borult árnyékba díszes övvel díszített nadrágja. Fejét kissé oldalra billentette és kócos hajának függönyén át nézett fel a férfire. A hold továbbkarikázott fölötte és vékony fehér selyembe burkolta arányos alakját. Drusus mintha álmodna, még közelebb jött. A fiú orrcimpái megremegtek az őr mozdulataira.
– Minek az? – a korbácsra villantotta fekete szemét.
A kérdésben bujkáló rosszallás hallatán az őrben felébredt a gyanakvás. A fiú izmos volt és fegyvertelen. De talán éppen testi ereje az, ami megvédheti akárkitől. Talán tovább kéne mennie. Ám az a fürkésző, koravén szempár nem eresztette. Nem bírta kihagyni a kedvező alkalmat. Újra csak végigmérte, szinte levetkőztette. Bizonyára elkóborolt otthonról, éhes és fáradt. Nem lehet több, mint tizenhat éves. Még a szakálla sem serkent, mellkasa csupasz volt, ahogy végtagjai is. Ebben a korban a legvonzóbbak. Drusus csak tudta, sok rabszolga eladta már neki gyermekét, a szabadság reményében.
– Móresre tanítja a rendbontókat – válaszolt végül rekedt hangon.
– Én annak látszom? – a finom arcon különös mosoly suhant át. Barbár motívumok díszítették bőrét és egy bőrszíjra fűzött medál. Ahogy karjait összefűzte mellkasa előtt, a minták előtérbe kerültek. Honnan jöhetett?
Drusus most egészen kiengedte a korbácsot. Friss vérnyomok tarkították. A fiú ajka megremegett. Az őr azt hihette, hogy sajnálatból.
– Gyere szépen közelebb! – intett vaskos, izzadt karjával. Nem szerette, ha alkalmi szeretői sokáig kéretik magukat.
– Örömmel.
Már előtte is állt, olyan gyorsan, hogy a férfi csak egy kis suhanást érzett maga mellett. Egyforma magasak voltak. Jól láthatta a vértelen ajkakat, melyek ezüst fénnyel égtek előtte. A fekete szemek mélyén vak sötét derengett fel, sötét és düh. Bőre akár a márvány hideg és selymes. Szerette volna megérinteni… Ám ekkor ujjai közül egy kérlelhetelen erő csavarta ki a korbácsot, majd ugyanilyen gyorsan átvetette nyakán és alaposan meghúzta.
– Hiába nem tanultok ti rómaiak! Figyelek titeket immáron több mint kétszáz éve és nem változtok. Megkínozzátok a gyengébbet, elveszitek életét, ha úgy tetszik. Ellopjátok javait, rabságba vetitek – itt egyetlen mozdulattal megcsavarta karját, a csontok roppantak akár a száraz gally, ugyanakkor befogta száját és a férfi sikolya csupán egy halk nyögésnek tűnt a csöndben.
– Csak egy okot mondj, hogy ne öljelek meg… – sziszegte fülébe. Keze között vergődött, rángatózott az őr. Arca már lilásvörös volt a korbács szorításától. A fiú most végre szemtől szemben állt vele. Elmélyülten tanulmányozta a kövér vonásokat, majd elmosolyodott. Az őr akkor halálos rettegésében felhördült, és rángatni kezdte fejét. A gyermek meg sem rezdült, úgy tartotta baljában a nála sokkal termetesebb testes férfit, akár egy macskakölyköt.
– Sajnálom, hogy nem tudtál megfelelni erre az egyszerű kérdésre. Nincs második lehetőség. Nálam nincs!



©Izolde Johannsen

1998-2000

Jelen könyv a szerzői jogi törvények hatálya alá esik.
Az író minden jogot fenntart, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. Az író írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A könyv bármely részletének közléséhez az író írásbeli hozzájárulása szükséges.

Vásárlás:
 

I/Róma 6. fejezet - második rész

6. fejezet: Az ébredés (második rész)

– Ébredj!
Oldalára fordult és a hold fehér arcában gyönyörködött. Amikor aztán betelt szépségével, visszafordult a mellette fekvő fiúhoz.
– Indulás! – megbökte vállát. A fiú engedelmesen moccant de ahogy feje oldalra csuklott, Caspar rémülten vette észre, hogy halott. Felugrott és rázogatni kezdte, pofozgatta, de semmi eredménye nem lett. A fiú szeme élettelenül meredt a semmibe. Caspar ott térdepelt mellette. A vérkönnyek lassú fájdalmas patakokban folytak le kipirult arcán és amikor letörölte őket, fekete harci díszként ékeskedtek pofacsontjain.
– Mit tettem… – hörögte fájdalmasan, aztán karjába vette a holtat és elindult vele a sátrak felé.
A nomádok hajbókolva jöttek elé. Átvették tőle a testet, de amikor el akarták vinni, Caspar egyetlen fejmozdulattal, megálljt parancsolt. Akkor lefektették és elhátráltak, mert nem akarták zavarni fájdalmában. Teremtője zajtalanul közeledett és a némán gyászoló emberek félénken iszkoltak vissza sátraikba, hogy leengedjék a függönyöket. Egyfajta ajtóként tekintettek azokra és mint olyan azon nem léphetett át ártó lélek. Csak ha ők maguk hívták be élő szóval.
– Gyermekem! – magához ölelte és maga felé fordította kipirult arcát s gyönyörködött benne. Az övé is éppoly rózsás fényben derengett az éjszaka ege alatt. Már ölt és áldozata vére festette meg egyébként márványszín arcbőrét.
– Mivé lettem?
– Egy nagy és ősi család legifjabb tagja lettél.
Caspar végignézett magán. Szörnyű sejtelem rohanta meg. Rettegett, mégis kibuktak belőle a visszafojtott szavak.
– De én ezen az éjjelen meghaltam igaz?
Atyja a sátrakat nézte. Nemtörődöm viselkedése mögött azonban élénk figyelem rejtőzött.
– Új életet kaptál tőlem, az emberi helyett. Haldokoltál és én úgy döntöttem felkínálom neked a lehetőséget.
Caspar magában tépelődött, miközben egyre a pásztorfiú mozdulatlan testét bámulta. Ő tette. Ő vette el az életét. Megölte, hogy saját maga tovább létezhessen. Ez hát az ára az öröklétnek?! Alig ismert a hangjára.
– Hogyan lesz ezután?
A térítő ekkor odafordult. Kiismerhetetlen mosoly jelent meg szája szélén. Egyaránt jelenthetett örömteli vagy éppen fenyegető lehetőséget. Ahogy azonban utána nyúlt, Caspar önkéntelenül hátrálni kezdett. Eddig csak baj volt abból, ha valaki kinyújtotta felé a kezét. Akár a megfélemlített kutya, soha nem tudta mi fogja a következő pillanatban érni. Simogatás, vagy verés. Szégyenlősen lehajtotta fejét. Kényszerítenie kellett magát arra, hogy elviselje az érintést.
– A teremtő és a gyermek egy ideig együtt élnek, amíg mindent meg nem tanul az ifjú. Azután óhatatlanul elválnak útjaik, mert a mi fajtánk vadászik.
A fiú elgondolkodott. Hirtelen Haakar intelmei jutottak eszébe. Múltját egyelőre jótékony ködbe vonta a halál pillanata, csak apránként szakadozott fel a szürke fátyol. Ha nem így lenne, leteperné a valóság tudata. Az elvesztett élet felismerése. Nem tudná ép ésszel felfogni a változást.
– Akár a farkasok – suttogta maga elé. A térítő bólintott.
– Igen. Úgy is mondhatjuk. Nagy terület kell, amit őrzünk még egymástól is. A leválás utáni találkozások akár viszályhoz is vezethetnek. Főleg a hímek között.
– Így mondják?
– Igen. De a te esetedben némiképp más a helyzet.
Caspar nem értette szavait. Ártatlan szemekkel nézett fel az előkelő férfialakra. Térítője lehajolt hozzá.
– Nem voltál még egészen férfi amikor átváltoztattalak, és most már mindig is ilyen fiatal fiú képében létezel majd. A tested nem öregszik majd, csak a lelked és az elméd.
A gyermek megdöbbent. Miféle gonosz játékot űznek vele az istenek? Megragadta az ásót és dühödten belevágta a homokba.
– Szólhattál volna előbb is! – fakadt ki végül mérgesen.
– Miért, tán nemet mondasz, ha ezt tudod?
– Talán igen!
Atyja hagyta, hadd tomboljon kedvére. Amikor aztán teremtménye megelégelte a homokdobálást, csak annyit szólt.
– Te akartad. Kimondtad. A választás a te kezedben volt. A bosszúállás rossz tanácsadó.
– Belehajszoltál abba, hogy igent mondjak! Itt szó sem volt másik választásról!
– Caspar. Fiam…
A gyermekvámpír eldobta az ásót. A mély gödör szélén álldogált, és most lassan odafordult a porban heverő halotthoz.
– Na és ez? Erről is hallgattál!
– Ők miattunk léteznek. Táplálékok.
– Emberek! Én is az voltam! Ember voltam…
Odalépett hozzá. Ez a vad és keserű fiú szinte lángolt az erőszakkal elfojtott dühtől.
– Emberek. Szánod őket?
Miután nem felelt, atyja a város felé mutatott. Massalia valahol a dombok mögött lapult.
– Azok ott a halálodat akarták. Megöltek volna. Én megmentettelek.
Te öltél meg végül – motyogta keltául. Aztán lehajolt és megragadta a nomád pásztorfiú élettelen karját. Begörgette a mély sírba és lapátolni kezdte a homokot. Némán dolgozott, s amikor végül elegyengette a sírhantot, ráemelte ezüstös tekintetét a térítőre. Nem mondta ki. Képtelen volt rá. Meg kéne köszönnie, de most még nem tudja megtenni. Eldobta az ásót.
Emberi énemet temettem most el – szólt végül csöndesen a saját nyelvén.

– Elhagylak majd?
Arelatum malmai előtt álltak. Caspar az út sötét kanyargó csíkját figyelte. Aludt a város, nem tudva arról, hogy ők jelen vannak közelükben.
– Nem tudhatom. A jelennek örülök, hogy most itt vagy velem. A lányom már régóta magamra hagyott, lehet, hogy most éppen Asszíriában kódorog.
– Van egy lányod?
– Igen. Rhiannon a neve. Kinézetre kicsit idősebb nálad, tizenkilenc éves. Egy igazi vadmacska.
Caspar eltűnődött a hallottakon. Nincs tehát egyedül, a fajtája védelmében élhet tovább. De hát mi is ez a nép?
– Vámpír. Ez a nevünk, bármerre is járjunk. Naponta táplálkozunk, ehhez kell a vadászat. Emberi vér tart életben nélküle kiszáradnánk.
– Megöltem őt, amikor ittam – fejével a néma sír felé biccentett.
– Mert még nem tudtad mikor elég. Nem kell mindig meghalniuk. Bármilyen hihetetlen, sokan közülük egészen odavannak a fajtánkért. Ez a nomád törzs az enyém. Engem szolgálnak életükkel és a vérükkel. – atyja a város távoli házai felé mutatott.
– Az élők, önként engednek be, felkínálják magukat, társukat, gyermekeiket. Mi pedig használjuk őket akár az eleven éléskamrát.
– Meddig élhetünk így?
– Korainak tartottam még, hogy erről beszéljünk, de látom jobb, ha mindent tudsz.
Átölelte vállát és elvezetette az úttól. Az már a múlt, s mint olyat, maguk mögött hagyják.
– Nem sok dolog van, ami árthat nekünk. Csupán három. Az ezüst az egyik, legyen bármilyen apró, vagy vékony. Ha leláncolnak egy ezüstszállal, képtelen leszel mozdulni. A másik a kihegyezett fakaró. Azzal átdöfhetik a szíved. A harmadik a napfény. Elemészt, eléget.
– Emberként vagy ezer halálnem végzetes lehet.
Atyja ekkor megállította. Caspar zaklatottan állt vele szemben. Agyarai kint villogtak ínyéből.
– Veszélyes leszel fiam. Hadd nézzelek!
Körbejárta a fiút. Caspar szépsége teljében ragyogott előtte. Zsenge kora arra ösztönzi majd a gyanútlan embereket, hogy védelmet keressenek neki, behívják otthonukba és a gyönyörű gyermek szörnyű pusztítást visz végbe közöttük. Férfi vagy nő, ifjonc vagy matróna mind bűvkörébe kerül majd. Tökéletes teremtmény!
– A fogaid?
– Kissé selypítek tőlük. Nem mindig tudom, mikor bújnak elő.
– Húzd vissza őket.
Azonnal engedelmeskedett. Most megtévesztően emberi ábrázattal nézett fel a férfire. Atyja ekkor egészen közel lépett hozzá és jobbjával megragadva fekete haját, hátra hajtotta fejét, mintha újra harapni készülne. Casparban lobot vetett a vágy és fogai teljes hosszukban előbújtak ínyéből, miközben orra körül a bőr összeráncolódott, akár a ragadozóké.
– Éhség, vágy, düh és mindezek keveréke. Ha nyugodt vagy, rendszerint az agyarad is az marad.
– Szerethetek élőt?
– Egyenesen könyörögni fognak érte – kacagott a vámpír.
– Lehet gyermekem?
– Csak teremtőként lehetsz apa. Hiába bújsz majd ágyba asszonnyal, nemzeni nem tudsz élő utódot.
– Vámpírt is szerethetek?
– Ha megengedi. Mi egymás között inkább megtartjuk az udvarias távolságot. Tisztelet, és uralkodás. Ez teszi tökéletessé az egymásra épülő társadalmunkat.
– Te hol állsz a ranglétrán?
– Fogalmazzunk úgy, hogy helytartó vagyok. A sumér kultúra örököse. Ur városában születtem emberként a III. évezredben. A térítőm, nagy családot akart maga körül. Az asszonyom, és két kisfiam belehalt az átalakításba, csak én éltem túl. Tetszik ez a vidék, itt élek már vagy kétszáz éve. Utazgattam, azért nem jöttem előbb. Massalia és a kikötőváros nagy része az én felségterületem alá tartozik. Húsz éve nem voltam idehaza. Megbízott élőim igazgatták birtokaimat. Amikor elmentem te akkor még meg sem születtél.
– Miért én? Miért én kellettem? Voltak ott mások is.
– Mert emberként lenyűgözött a bátorságod, a tartásod, a szépséged. Rhiannon örülni fog neked. Mindig is nyaggatott egy testvérért.
– Találkozunk majd vele?
– Itt? Nem hinném. De ha elválnak útjaink, bizonyára összefutsz majd vele. A teremtő gyermekei megismerik egymást. Rendszerint baráti lesz a kapcsolat közöttük. És most hazaviszlek. Nem maradhatsz kint, a hajnal előtt már nyugovóra kell térni. Védett, őrzött helyen. Még nem jött el az ideje, hogy a vámpírok kilépjenek a nagyvilágba, hogy felfedjük magunkat. Titokban élünk, mert az emberek rettegnek tőlünk, annak ellenére, hogy vonzódnak is hozzánk. Furcsa kettősség. Alszol ma éjjel velem?
– Örömmel. És mi lesz holnap?
– Elutazunk!
– Hová? – Caspar olyan izgatott lett, akár egy igazi kamasz. Soha nem járt még sehol és a távoli világok álomszerű képei egyszeriben kézzelfogható valósággá váltak. Elfogadta hát a változást. A kéz, ami felé nyúlt, tehát simogatást ígért. Túláradó boldogságában megölelte atyját.
– Pompejibe.


©Izolde Johannsen

1998-2000


Jelen könyv a szerzői jogi törvények hatálya alá esik.
Az író minden jogot fenntart, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. Az író írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A könyv bármely részletének közléséhez az író írásbeli hozzájárulása szükséges.

Vásárlás:
 






I/Róma 6. fejezet - első rész

6. fejezet: Az ébredés (első rész)

A hideg kövön hevert. Egészen elgémberedett. Nem tudta, hol van, sem azt, mióta fekhet ott mozdulatlanul. Oldalára gördült, és a mozdulatra éles fájdalom hasított nyakába. Megnyalta ajkát.
Szája hideg volt és érzéketlen. Tátogott egyet-kettőt, hogy a nehéz, rossz érzést elűzze onnan, de nem járt sikerrel. Ahogy mellkasához ért annak hidege megrémítette, bőre a sötétben haloványan fénylett, . Bizonyára betűz a réseken valamicske fény, máskülönben lehetetlenség, morfondírozott. A tagjaiban bujkáló hidegre is van magyarázat. Teljesen meztelen lévén átfázott a hideg köveken. Ahogy felült, végigtapogatta magát. Sérülés nyomait kereste, de nem talált törést, sem vágást, ami megmagyarázná fájdalmait. Csak a nyaka, az sajgott tompán. Tapogatózó ujjaival két mély sebet talált, melyek lustán lüktettek, majd ez is abbamaradt. Akárhogy dörzsölte őket, nem érezte többé a monoton verdesést. Egyáltalán nem érzett semmit.
Döbbenten tápászkodott fel. A kőasztalon ahol feküdt, a vér már megalvadt. Mellkasán és nyakán is ott díszelgett a rászáradt vér. Értetlenül vakargatta bőrét. Lábát lelógatta a magas asztalról és körülnézett a boltíves teremben. Látta a szobrokat, és távolabb a szorosan lezárt koporsókat. Nem ismerte fel a helyet. Egy sírkamrában lehetett.
Leugrott az asztalról és a földön megtalálta ledobott nadrágját. Azon pedig egy karkötőt és mellette egy bőr nyakláncra fűzött medált. Átbújtatta fején a medált és ujjaival szórakozottan birizgálta. A koporsók felkeltették érdeklődését. Könnyed, szinte lebegő léptekkel indult feléjük, amikor összegörnyedt, mert nem várt mód öklendeznie kellett. Megkapaszkodott az egyik szoborban, de ujjai szorítása nyomán porrá omlott a kőkar. Szánalmas nyögés hagyta el zsibbadt ajkait.
Gyomra hevesen kivetette magából az étket, amit utoljára evett, orrából, füléből vér csorgott, és vért könnyezett fájdalmában. Érezte ízét a szájában, nehéz édes szagát az orrában, és bármilyen furcsán hangzott is, éhség támadt benne. Lihegve törölte meg arcát, aztán sarkon fordult, hogy a kijárat felé induljon. Arra gondolt, hogy bárcsak gyorsan kijutna innen, hogy háborgó gyomrát megtölthesse. A következő pillanatban szédítő forgás ragadta magával. Két lába elhagyta a talajt, karjai a levegőt szelték. Fájdalmasan nekicsapódott a bezárt kapuknak, de azonnal fel is pattant, és csodálkozva nézett végig magán. Fénylő bőrén csak úgy lobogtak a tetoválások, hajában szikrák pattogtak. Ez a hirtelen röppenő száguldás megzavarta de ugyanakkor azonnal érezte nagyszerűségét. Ha megtanulja uralni, irányítani, oda juthat ahová csak akar. Próbaképpen megrángatta a reteszt. Kívülről zárták be. Ökölbe szorította ujjait.
A retesz pozdorjává hullott erős ütése nyomán, és ő végre kiszabadult. Felnézett a holdra, és a hűs éjszakában kacagni kezdett. Hangja frissen szárnyalt a légben, és Caspar újabb meglepő felfedezést tett.
Nem látta lélegzetének kis gomolygó páráját. Semmi nem utalt arra, hogy miután beszívta a levegőt, az távozna is száján. Tenyerét a mellkasára szorította és mozdulatlanul állt. Semmi. Se légzés, sem szívdobbanás. Csak a tökéletesen mozdulatlan csend. Végigsimította a hold hideg fénye. A tegnapi gyermek helyett valami más nézte a holdat. Valami, ami nem élő de nem is holt. Valami, ami erősebb bárminél. Caspar kinyújtotta karját. Sebei eltűntek, a korbácsok hegei, a bőrén elnyomott égő ágak mély üregei semmivé lettek. Akkor teljesen meztelenre vetkőzött, és a fehér fényben égve örvendezett testének csodája fölött. Ujjaival megsimította arcát. A duzzanatok is eltűntek, nem érezte a fájdalmat érintése nyomán. Arca simasága is meglepte, lévén eltelt egy nap, de borosta mégsem nőtt rajta. Visszavette nadrágját, és fülelni kezdett. Halk hangokat hallott. Emberek beszélgettek a közelben, nem látta őket, de élénken érzékelte jelenlétüket, ahogy az elkerített nyáj nehéz szagát is érezte. Pásztorok, nyugtázta elégedetten. De megérzett még valamit, messzebb, túl a látható dombokon. Farkasok ügettek a vad nyomában. Caspar sötéten elvigyorodott. Jobb lesz, ha távol tartják magukat tőle. Új képességei birtokában sem ember, sem állat nem fenyegetheti többé.
Elindult, hogy csatlakozzon a táborhoz. Eddigi életét elfeledte, álom volt talán mindaz, amin keresztülment. Ez most a valóság. A gyermeki külsejű alak sietős léptekkel vágott át a dombokon. A holdat figyelte, annak mozgását követte. Ösztönösen érezte, hogy a hajnal közeledtével el kell rejtőznie. Ha kint marad, a csoda, amivé vált, szertefoszlik. Talán meg is halhat. Ennie kell aztán aludni valami védett helyen. Az emberek majd segítenek neki. Mezítelen lépteit elfújta a szél, s nem maradt utána semmi.

Ahogy közeledett a gyanútlan pásztorok felé, magában mulatott beszédükön. Úgy hallott minden elsuttogott szót, mintha közvetlenül mellettük guggolna. Éhsége felerősödött, és az égető fájdalom halk morgást csalt elő torkából. Talán kipróbálhatná megint azt a forgószélszerű villanást, ami legyőzte a távolságot. Ezúttal azonban óvatosabb lesz. Így hát megtorpant és lehunyta fekete szemét. Fegyvertelen lévén nem lenne jó, ha közvetlen közelükben érkezne meg. Még nem ura önnön új képességeinek, sebezhetőnek érezte magát. De talán… megtévesztő gyermeki külseje segítségére lesz.
A kutyák nyugtalanul felkapták fejüket, és égnek meredő szőrrel vonítottak a sötétség felé. A nomád pásztorok éppen csak odafordultak. A lovak nyihogva dobogtak pányváikon, mindenáron el akarták azt szakítani. Egy ifjú odasietett hozzájuk, és vakon kémlelte a sötétet. Caspar izgatottan figyelte. Lenyűgözte arca, illata, mozgása. Csaknem előtte állt, és az élő mégsem vette észre. Csak az állatok. Borzongató kórusuk a halál dalát zengte. Amint a fiú hátat fordított, egy erős barna kar nyúlt ki felé és óvatosan megfogta csuklóját. A fiú riadtan perdült meg.
– Éhes vagy? – suttogta reszkető hangon.
Caspar bólintott. Félrehajtotta fejét, és a felvonta szemöldökét. A fiatal pásztor nehezen nyugodott meg. Rátette kezét Caspar csupasz vállára. Meglepően hűvös volt a törzsi jelekkel borított bőr. Némán húzta magával. Caspar engedelmesen követte a táborba, ahol ínycsiklandó illatok kevercse várta. De mind közül, akár egy ritka fűszer, a mellette ballagó kecskepásztor illata volt az, ami elbűvölte.

– Ki ez, Emmer?
A nomádok vezetője félig felemelkedett. Az idegen bája és hideg szépsége lenyűgözte. Caspar hallgatagon várakozott, csupán a bőrén villódzó tűz mozdult. A harcosok tátott szájjal bámulták. Soha nem láttak hozzá foghatót. A mellette álló fiú büszkén feszített, elvégre ő találta. Hellyel kínálták és figyelték, ahogy leül közéjük.
Fekete haja alól érdeklődő figyelemmel leste őket. Ahogy a tűzre teszik a fahasábokat, ahogy törnek a lepényből és felé nyújtják. Emberi alakok, emberi mozdulatok. És ő? Közéjük tartozik még? Caspar nem tudta a választ. Elvette a friss lepényt és beleharapott.
Homloka összeráncolódott és a markába köpte a száraz falatot. A nomádok értetlenül kuporogtak mellette. A lepény friss volt, asszonyaik nemrég sütötték. Akkor húst szeltek neki, de azt is keserves arccal adta vissza. Hasát szorongatta és most a felhalmozott gyümölcsök felé fordult. Készségesen nyújtották a tálat. De sem az édes szőlő, sem a szárított datolya sem a kesernyésebb magvak nem ízlett neki. Dühödt könnyek törtek elő szeméből és akkor az egyik fogatlan vénség felpattant és hozzá lépett. Elmázolta Caspar arcán a könnyeket és a fiú bőrén vérmocskos folt maradt.
– Az élőhalott!
Oly gyorsan ugrott talpra, hogy magát a mozdulatot nem is látták. Szoborszerűen magasodott föléjük, és akkor meglepő fordulat állt be. A nomádok arcra borultak előtte és furcsa éneklő hangon mormogtak. A vénség térden csúszott, ahogy isteneknek kijáró tisztelettel közelített hozzá.
– Válassz. Válassz uram és mi boldogan megtesszük – nyöszörögte. Caspar álmatagon pillantott le rá. Mulattatta és egyben bosszantotta az új helyzet. Éhes volt, de még nem tudta mire is éhezik. A vénember ekkor hajbókolva felkelt és megfogta a kecses ujjakat. Caspar reszketőn tűrte érintését. A férfi a saját fedetlen torkára tette a fiú hideg tenyerét. Ő még ekkor sem tudta, mit kell tennie. Valaki tőrt húzott elő és gyorsan megsebezte vele a ráncos bőrt. A vékony vérpatak megindult a reszketeg nyakon lefelé.
A finom arcon ekkor meglepő változás játszódott le. Caspar szeme óriásira nyílt, fogaiban fájó lüktetés ébredt. Elkapta kezét az öregember nyakáról és saját állkapcsát dajkálta. Ajka szétnyílt és a fájdalmas változás eltorzította a megnyerő arcot. Agyarai meglepő erővel törtek elő ínyéből és a szenvedő zokogás a születés misztériumát hirdette. El akart futni végzete elől, botladozó léptekkel kihátrált az emberi gyűrűből, nem mert szembenézni a tekintetükben villódzó képmásával. De akkor puha, eleven, forró testbe ütközött. A nomád pásztorfiú volt az. Csodálattal nézte őt. Caspar térdre rogyott előtte és megragadta ingét. A fiú üdvözült mosollyal állt előtte és lecsüngő karjaival átölelte a fekete fürtös fejet. Egy pillanatra megpihent szíve fölött az angyalarcú gyermek feje, aztán lassan felemelte arcát. A tekintetébe mélyedő szempár elsötétült. A kieresztett fogak végigkaristolták bőrét, és haragos mordulás szakadt fel a tetovált mellkasból.
Az újonnan született lény megragadta az előtte reszkető étket és szorosan magához rántotta. Már nem tudta mit cselekszik, emberi mivolta úgy porlott szét, akár a talpai alatt futó homok. A fiú zihálva hevert karjaiban, és amint a fogak belemélyedtek torkába, feljajdult. Saját vérét lélegezte be és szánalmas vergődése közepette a halállal viaskodva értetlenül bámult maga elé. Caspar pedig, belefeledkezett az első táplálkozás semmihez nem hasonlítható gyönyörébe, és dorombolva ringatta az élettől távolodó testet. 


©Izolde Johannsen

1998-2000

Jelen könyv a szerzői jogi törvények hatálya alá esik.
Az író minden jogot fenntart, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. Az író írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A könyv bármely részletének közléséhez az író írásbeli hozzájárulása szükséges.

Vásárlás:
 


I/Róma 5. fejezet - második rész

5. fejezet: Az utolsó nap (második rész)

Flavianus már várt rá. Érkeztével lassan elfordult az oszlopcsarnoktól és a házi oltárhoz sétált. Carson némán figyelte őt. A ház ura megállt az aprócska oltárszerű edény előtt melyben örökösen ott lobogott az áldozati tűz. Esténként az előírásoknak megfelelően letakarták a kedves lángokat forró hamuval, hogy az új hajnal első sugarai mellett kiszabadíthassák őket. Mivel Marcus Flavianus egyedül élt, ezt a fontos tisztséget ő maga látta el szolgája segítségével. Ha lett volna asszonya, a házi tűz őrzése az ő feladata lett volna. Reggelente néhány csepp borral öntözték meg a lángokat és ha a vidám lángok felfelé nyújtották vörös arany csóváikat, nos az nagyon jó jelnek számított. Carson rémülten nyögött fel. Ura ugyanis a kezében tartott tele serleget egészében rálocsolta a tűzre. Kesernyés füst töltötte meg az átriumot, a rabszolga szemét elfutották a könnyek. Marcus Flavianus ekkor a kialudt tűz mellett álló lalarium felé fordult. Lassan behajtotta a csak nemrég odaerősített táblákat, elzárva az isteneket a ház népe elől. Egy hosszú pillanatig mozdulatlanul nézte az elfedett mélyedést, aztán megfordult és egészen közel sétált a leeresztett karokkal álló rabszolgához.
– Hamarosan.
Carson meghajtotta fejét, és megcsókolta a felé nyújtott kézen szikrázó gyűrűt.

Az est leszállt. A nap már eltűnt az erdő mélyén, csak egyetlen bíborszínű sáv jelezte még, hogy ott járt, aztán az is kékbe hajlott. Az istállóajtó kitárult és ismeretlen katonák özönlöttek be rajta. Idegen szavakat harsogtak és megragadták a hátráló embereket. Bezsúfolták a rémült, ordibáló rabszolgákat a szekerekbe. Carson meghallván a zűrzavar hangjait kirohant a házból és látta még az utolsó sebesen száguldó szekeret, amint a völgy felé robog. Az istálló üres volt, ruhák és eltörött használati eszközök hevertek a földön.
A fiú döbbenten állt a romok fölött és ekkor szörnyű balsejtelem vett erőt rajta. Végigjárta a lovak üres állásait, de nem talált senkit. Kirohant az udvarra majd egy a közelben álldogáló lóhoz ugrott. Fekete árnyként suhant el a birtok fehér kövezetén, a virágokkal teleszórt úton el sem tévedhetett.

˜ ™

Nem akadt senki, aki a nyomába szegődött volna, és olyan sem, aki megállíthatta volna. Látta már a fáklyákkal megvilágított ősi templomfalakat, és még gyorsabb vágtára ösztökélte lovát. Az állat tajtékos szája megvonaglott, és gyorsított iramán.
A templomajtóban heverő őrség láttán felfordult a gyomra. Nem tudhatta, de az a tíz katona volt ott, akiket személyesen választottak ki a meghívott vendégek. Felemelte egyikük elejtett kardját és jobbjával lassan kitárta a félig nyitva hagyott ajtószárnyat. A füstölők tömény aromája csípte szemét.
Újabb holtak fogadták rémes összevisszaságban. Rabszolgatársai voltak azok, akiket gazdája az idegennek ajándékozott. Sokuknak kivágták a szívét, másoknak a torka volt feltépve. Ahogy ott botorkált közöttük rémülten felkiáltott és térdre borult a hátán heverő ősz hajú alak láttán. Haakar volt az s karnyújtásnyira tőle ott feküdt Baskar. Carson elnémult az emésztő fájdalomtól, aztán vad mozdulattal mellkasához kapott, megszaggatta tógáját, és végül letépte magáról a cafatokban lógó rongyokat. Ez a ruházat nem az övé volt. Csak a délelőtt kapott fehér nadrág maradt rajta, semmi más. Lezárta Haakar tágra nyitott szemét, és a fájdalomtól kábultan, elnehezült szívvel, haladt tovább az elfonnyadt virágszirmokon.
Ekkor sikoly verte fel a csöndet. Elvesztette fejét. Nem ismerte fel a hangot, de akár Drusilla is lehetett. Futni kezdett, végig a fáklyákkal teletűzdelt folyosókon.
Az asszonyok hullái a virágok között elszórva hevertek. Vörös és fehér virágágyon nyugodtak, hajukba véres szirmok keveredtek. Carson mindhez odahajolt, de kedvesét nem találta közöttük. Az áldozati kamra fényei egyre csalogatták.
– Dobd el a kardot, fiam!
Kimerülten nézett körbe. Izzadt fürtjei kékesfekete fénnyel ragyogtak a narancsszínű fényben. Nem látott mást, csak az áldozati oltár előtt térdepelő lányt. Drusilla könyörögő mozdulattal nyújtotta felé karját. Hófehér ruháján vérfoltok nyomai. Ki tudja hány ember torkának spriccelő vére szennyezte be. Carson belépett a kriptába.
– Engedd el az úrnőt! – bátran szólt, a félhomályos sarokban álló mozdulatlan alakra függesztve tekintetét. Gyermek volt hozzá képest. Külsőre legalábbis. De a szívében rettenthetetlen barbár harcos.
– Mit kínálsz érte cserébe?
Carson, Drusilla könnyáztatta arcát bámulta. Mit kínálhatna, hiszen rabszolga. Sem az életével, sem a halálával nem ő rendelkezik.
Engedd el őt – csöndesen szólt immáron a saját nyelvén. A férfi feltehetőleg elmosolyodott, mert a hangja ellágyult.
Legyen hát.
Akkor leeresztette a kardot, elhajította a sarokba, és a zokogó lányhoz sietett. Drusilla ölelte, csókolta ahol érte, körmei feltépték vállait. Carson mosolyogva tűrte.
– Ne tedd! Meg fog ölni! – rimánkodott a lány.
– Nem árthat nekem, hidd el. Csak te legyél biztonságban.
– Nélküled nem megyek.
Carson ekkor ajkaihoz vonta a lány fejét. Halkan suttogott neki, hogy csak ők ketten hallják.
– De igen. Neked legalább lesz esélyed. Neked élned kell. Családod lesz, férjed, gyermekeid. Megöregszel majd, de még akkor is gyönyörű maradsz. A virágok emlékszel? – megfogta arcát és ránevetett.
Könnyein keresztül nevetett a lányra, szeme szinte lángolt a belső láztól, ami egész nap egyre csak emésztette. A fáklyák fénye ott villódzott mezítelen mellkasán. Egymással szemben térdeltek a hideg köveken. Carson most egészen szelíden szólt hozzá.
– Tedd el őket, ahogy ígérted. Én, nem felejtelek el. Boldog voltam veled.
Megcsókolták egymást, kétségbeesett erőszakos csók volt. A római nemeshölgy és a rabszolgának született tizenöt éves harcos egyetlen görcsös ölelésben fonódott össze. Ebben benne volt a szemérmes szeretet, amit egymás iránt tápláltak és benne volt a félelem, ami most körbefonta őket. A vőlegény katonái a karjai közül tépték ki Drusillát és már vitték is. Kétségbeesett sikolya hamar elhalt a romos falak között. A térdepelő fiú ott maradt az oltár kövezetén, és eltakarta könnyező szemét. Nem fordult hátra. Egyedül maradtak. Az idegen és ő.

Mi a neved fiam?
Menase utolsó szavai jutottak eszébe. Az addig soha nem hallott kelta férfinév. Mágikus volt. Titokzatos. Tiszta. Nem szennyezte be semmi. Talán épp erre az éjszakára adta neki nővére. Menase megesküdött, hogy római előtt soha nem mondják ki. Nem méltó hozzá egy sem közülük. De ez most más. Carson úgy vélte egy égi erő előtt felfedheti igaz valóját. Mert mi más hallhatná először az ő törzsi nevét, mint maga az emberi alakot öltött halál?
Caspar – újra csak elvesztett népének nyelvén válaszolt. A férfi értette szavait.
Ujjait egymásba kulcsolta és egyre csak várt. Aztán megtörtént. Egy hűvös kéz érintését érezte meztelen bőrén. Az ujjak lustán mozogtak vállain, végigfutottak a fekete tetoválásokon. Behunyta szemét. Hátborzongató volt az idegen simogatása. Bekúszott a hideg a bőre alá, hogy jéggé dermessze még dobogó szívét. Ugyanakkor felszította addig szunnyadó érzékeit és ő képtelen volt ellenkezni a bizalmas ölelés teljesen hatalmába kerítette. Az ujjak már a nyakát cirógatták és Caspar háta megfeszült a sürgető vágytól.
Az enyém lettél végre. A bányában megszöktél előlem.
Bocsáss meg… – zihálta.
Egy apa nem büntet és mindig megbocsát.
 Szíve fájdalmasan elszorult. Lopva letörölte arcát. Keze reszketett az erőfeszítéstől, hogy elfojtsa fellobbant vágyait. Az idegen, aki még mindig háta mögött állt, most magához húzta vállainál és lenyúlt ölében nyugvó jobbjáért. Sápadt ujjai közé vette az ő barna, életteli kézfejét.
Emberi könnyek. Micsoda kincs – megsimította arcának zúzódásait. Caspar fájdalmasan felsóhajtott. Égették azok a hideg ujjak. Most a fülébe suttogott a mély hang, miközben fejét óvatosan félrehajtotta, hogy hozzáférjen torkához.
Mindenért megfizethetsz. Elveheted a legdrágábbat tőlük, megfoszthatod minden értéküktől. Az életüktől. Ahogy ők tették veled. Akarod?
Kábultan próbált magához térni. Balja, mely az előbb önkéntelenül felnyúlt és az idegen tarkóján nyugodott, most lehanyatlott combjaira.
Mibe kerül ez nekem?
A férfi, vagy ahhoz nagyon hasonlatos alak, ekkor a kőasztal felé mutatott. Caspar megértette a szavak nélküli választ és hagyta magát vezetni. A kőasztal magas volt, de végül csak felült a szélére. Továbbra sem mert ránézni, a most már előtte álló idegenre. Úgy vélte tiszteletlenség lenne arcába tekintenie. A hűvös kéz ekkor felemelte állát. Gyengéd mozdulat volt és a fiú egy pillanatra önkéntelenül is belesimult az érintésbe.
Ne hagyj magamra! – felzokogott a rátörő félelemtől és az idegen iránt érzett csodálattal vegyes szeretettől.
Veled maradok, amíg szükségét érzed majd.
A fiú ekkor hevesen átkarolta és arcát nekiszorította a ruhán keresztül is hideget árasztó mellkasnak. A férfi megsimogatta haját, aztán eltolta magától. Caspar ekkor összeszedve minden bátorságát, végre ránézett az idegenre.
Emberi arca egy a harmincas éveiben járó férfit mintázott. Nagyon megnyerő volt. Kék szeme mosolyogva nézett le rá. Bőre egészen halovány volt, mintha egyáltalán nem érné nap. Caspar barnára sült bőre szinte fekete volt az övé mellett. Magas volt és vékony, előkelő ruházata a legdrágább selyem. Barna haja lágy hullámokban omlott alá vállára. Szépen ívelt vértelen ajka most mosolyra húzódott és arca a megrettent fiú szeme láttára változott át. Fogai akár a vadaknak. Caspar ekkor már menekült volna, de az erős kezek villámgyorsan satuba fogták vállait. Reszketni kezdett.
Nem akarok szenvedni – suttogta elfúló hangon.
Nem akarok fájdalmat okozni neked gyermekem. Elalszol majd.
Két tenyere közé vette arcát, és amikor tekintetük újra egymásba kapcsolódott, halkan megszólalt.
– Mondd ki.
Caspar pislogás nélkül nézett vissza rá. Kábult volt, félálomban ült előtte. Csak az a delejes szempár létezett, minden más elmosódott körülötte. Az idegen akkorra tökéletes hatalmat gyakorolt fölötte.
Akarom.
A fehér agyarak most egészen közel kerültek riadtan lüktető nyakához. A férfi azonban még nem tett semmit.
A neved, és a jelek a bőrödön tudod-e mit jelentenek?
Csak a szemével intett. Képtelen volt megszólalni.
Az újjászületést hordozod magadban. Légy az enyém és cserébe felkínálom neked az egész földkerekséget.
Igen. A tiéd leszek Atyám.
A férfi akkor végigsimította félig kinyílt ajkait.
Feküdj le.
Nem volt értelme ellenkeznie, sem az időt húzni. Úgyis megtörténik. Tökéletes bizalommal nézett az éhségtől tüzelő szempárba, mely elérhetetlen messzeségből ragyogott le rá. Halálon túli messzeségből. Ennyi volt hát, gondolta csöppnyi szomorúsággal szívében. Vége a kínoknak, a méltatlan sorsnak. Vége és úgy halhat meg, ahogy neki tetszik. Szeretet veszi körül és nem őrjöngő félelem. Nem gazdája kezétől kell meghalnia, miután halálra korbácsolták aztán szégyenszemre felhúzzák egy szederfa ágára, hogy ott rothadjon míg végül a kutyák széttépik tagjait.
A megtestesült halál akkor ráhajolt, szorosan ölelte és Caspar elfogadta a testi közelségét, magára húzta a férfit és szelíden elfordította fejét, hogy könnyebben hozzáférjen.
A harapás pillanatában a falon lobogó narancsszínű fényeket nézte, a nagyra nőtt árnyakat, mígnem a környező világ elmosódott, és ő nem látott mást, csak a forrongó feketeséget. Erős karok ölelték fel lankadó testét és már nem hallhatta a diadalmas kacagást. Egy új élet kezdetét…



©Izolde Johannsen

1998-2000


Jelen könyv a szerzői jogi törvények hatálya alá esik.
Az író minden jogot fenntart, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. Az író írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A könyv bármely részletének közléséhez az író írásbeli hozzájárulása szükséges.

Vásárlás: