A kárhozat éjjele regénysorozat

A kárhozat éjjele regénysorozat
A halál csak a kezdet

2014. október 25., szombat

I/Róma 7. fejezet - első rész


BELEOLVASÓ!!!
A misztikus történelmi fantasy első 8 fejezete ingyenesen elérhető!
 
Az eddig megjelent 3 regényt megrendelheted kiadóm
webáruházából, kipostázzák!
(FONTOS: Az Anglia két kötetes, a virágszirmok jelzik, hogy I-II kötet!)
LINK!!! 
 
7. fejezet: Egy kenyér ára

Stabiae
79. augusztus 22. éjjel

A Necropolisra leszállt az éj. Ilyenkor már teremtett lélek sem járt a szent városkapuk környékén. Senki se háborgatta a holtak nyugalmát. Ha mégis akadt oly vakmerő, annak az éber őrök társaságában kellett kivárnia a napfelkeltét. Mint az előző éjjel a sírokat fosztogató testvérpárnak. Camilla és Camillus a tolvaj ikerpár most megrettenve várt az ítéletre. A fiút nem kétséges, hogy erős testfelépítése miatt gályarabnak szánják, a flottának nagy szüksége van a friss evezősökre, de a lányra talán még ennél is rosszabb sors vár. Már eljött egy szikár, alattomos tekintetű kereskedő feleségével, hogy szemügyre vegye. Mindenki tudta róluk, hogy bordélyt tartanak fenn az üdülővároska egyik félreeső utcájában.
Camillus az udvar felőli zárkák egyikében lett elszállásolva. Őrei a lehetőségekhez képest kényelmes, egyszemélyes „villába” tették. A hirtelenszőke zsebmetsző mókás történeteivel elérte, hogy viszonylagos biztonságban legyen. Húgát azonban belökték a hangoskodó és erőszakos lotyók közé, akik percnyi nyugalmat nem hagytak a törékeny, kékszemű leánynak. Csak miután Camilla rögtönzött kis bemutatót tartva lelopkodta fülbevalóikat és még bebodorított hajuk sem rezdült, csak akkor enyhültek meg iránta. A börtönőr aznap este a kövér Drusus volt. Ott állt a női zárkával szemben és élénk képet festett a vihogó nők közt üldögélő leánynak a városi férfiak étvágyáról. Éppen a kutyákkal előadott ágyjelenetnél tartott, amikor odakint megzörgették az ajtót.
Camilla ekkor végigheveredett a padon és oldalára fordulva aludni próbált. Drusus végigkocogott a folyosón és amint elhaladt a fivér cellája előtt, rávágott a rácsra botjával.
– Fiacskám! Ha visszajöttem, meg kell motozzalak, nincs-e nálad elrejtve néhány gyűrű, vagy fülbevaló – harsányan felröhögött. A zárka sarkában üldögélő ifjú éppen csak odafordította fejét a pökhendi hangra.
– Ki az ilyenkor? Éjjel van! – az őr megvakarta tarkóját. Nem szívesen hagyta ott a formás utcalányokat, akik között a legidősebb is alig múlt huszonkettő.
– Lepidus! Engedj be. Odabent hűvösebb van.
Társa alaposan megizzadva lépett be a belső térről.
– Mi történt?
– Néma csönd és unalom. Kis barátunk csak üldögél akár egy szárnyaszegett pacsirta.
– Majd dalol holnap a gályán. Na eredj. Reggel elengedjük a ribancokat. Kell az erős kéz, nehogy letapossák egymást a nagy igyekezetben – hahotázva csapkodták egymás vállát.
– Jó megyek már. Csak beköszönök a kis tolvajhoz. Lehet, hogy többé nem látom a helyes kis pofáját.
Camillus az ajtó nyitásakor gyorsan talpon termett és ugrásra készen várt. Drusus kezében rövid korbáccsal közelített hozzá.
– Lassan a testtel barátocskám. Ha nem engedsz, a húgod bőre bánja.
– Egyszer még megfizetsz ezért kövér disznó – szólt dühödten a tolvaj. Ledobta ingét.
– Tovább! – intett az őr és behajtotta az ajtót. Tudta, hogy társa hamarosan felbukkant az ajtónyílásban. Lepidus tartotta a száját, cserébe viszont azt kérte, hogy nézhesse kis műsorukat. Drusus ezúttal sem csalódott, a földön elnyúló fénycsíkba hamarosan árnyék vegyült és amikor végül kimerülten előtántorgott, Lepidus tele bőrtarsolyt nyomott markába.
– Kár, hogy holnap elviszik.
– Az. Nagy kár. A húgát is kipróbálhattuk volna.
Fütyörészve haladt végig a kihalt utcákon. Kócos haja szanaszét meredezett koponyája két oldalán. Nem akadt asszony a kis üdülővároskában, sem annak hatósugarában, aki önként az övé lett volna. De Drusust ez már rég nem zavarta. Meglelte a módját, hogyan elégítse ki vágyait, méghozzá következmények nélkül. Ugyan ki ad egy bebörtönzött tolvaj, koldus vagy pénzhamisító panaszszavára? Hazafelé tartott. Jobbra fordult, és hamarosan a Fórum elhagyatott, nappal oly nyüzsgő terein lépdelt.
A mézárus alacsony ajtajától ekkor sötét, könnyű árnyék vált el. A hold magasan járt és nagyrészt körbevilágított a téren. A szökőkút kerek káváján megült fénye. Az árnyalak éppen oda igyekezett és ahogy belépett a fénypaszományba, a köpcös őr szíve nagyot dobbant. Sunyi pillantással körbekémlelt de néhány girhes macskától eltekintve egyedül voltak. Kihúzta magát és kissé táncoló léptekkel közelebb araszolt.
A karcsú fiútest félig háttal neki, áthajolt a szökőkút peremén és baljával a vizet fodrozta. Ujjai nyomán ezüstös vízpermet szakadt fel és apró gyöngyökkel szórta tele éjfekete fürtjeit. Szívszorítóan szép arcéle elmélyült figyelemről tanúskodott. Látszólag észre sem vette a háta mögé kerülő férfit. A börtönőr halkan letekerte övéről a korbácsot. A fiú félmeztelen válla megfeszült a halk surrogó hang hallatán, de még nem mozdult. Széles hátát különös tetoválás díszítette. Elfordult kissé, így elölről is látható lett pompás alakja. Ahogy a fény átcsorgott jobb mellkasa felett egy billog tűnt fel, aztán újra a sötétbe veszett. Tehát rabszolga! Drusus arca eltorzult az elégedett vigyortól.
– Nagy hibát követsz el szép gyermekem! Egyedül bajos kódorogni az éjszakában.
– Igazad van. Egyedül valóban veszélyes.
Hangja érettebb volt, mint kinézete. Megfordult és most kezével háta mögött megtámasztotta magát, hetykén farkasszemet nézve a férfival. Lábát szétvetette, hasa alatt sejtelmesen borult árnyékba díszes övvel díszített nadrágja. Fejét kissé oldalra billentette és kócos hajának függönyén át nézett fel a férfire. A hold továbbkarikázott fölötte és vékony fehér selyembe burkolta arányos alakját. Drusus mintha álmodna, még közelebb jött. A fiú orrcimpái megremegtek az őr mozdulataira.
– Minek az? – a korbácsra villantotta fekete szemét.
A kérdésben bujkáló rosszallás hallatán az őrben felébredt a gyanakvás. A fiú izmos volt és fegyvertelen. De talán éppen testi ereje az, ami megvédheti akárkitől. Talán tovább kéne mennie. Ám az a fürkésző, koravén szempár nem eresztette. Nem bírta kihagyni a kedvező alkalmat. Újra csak végigmérte, szinte levetkőztette. Bizonyára elkóborolt otthonról, éhes és fáradt. Nem lehet több, mint tizenhat éves. Még a szakálla sem serkent, mellkasa csupasz volt, ahogy végtagjai is. Ebben a korban a legvonzóbbak. Drusus csak tudta, sok rabszolga eladta már neki gyermekét, a szabadság reményében.
– Móresre tanítja a rendbontókat – válaszolt végül rekedt hangon.
– Én annak látszom? – a finom arcon különös mosoly suhant át. Barbár motívumok díszítették bőrét és egy bőrszíjra fűzött medál. Ahogy karjait összefűzte mellkasa előtt, a minták előtérbe kerültek. Honnan jöhetett?
Drusus most egészen kiengedte a korbácsot. Friss vérnyomok tarkították. A fiú ajka megremegett. Az őr azt hihette, hogy sajnálatból.
– Gyere szépen közelebb! – intett vaskos, izzadt karjával. Nem szerette, ha alkalmi szeretői sokáig kéretik magukat.
– Örömmel.
Már előtte is állt, olyan gyorsan, hogy a férfi csak egy kis suhanást érzett maga mellett. Egyforma magasak voltak. Jól láthatta a vértelen ajkakat, melyek ezüst fénnyel égtek előtte. A fekete szemek mélyén vak sötét derengett fel, sötét és düh. Bőre akár a márvány hideg és selymes. Szerette volna megérinteni… Ám ekkor ujjai közül egy kérlelhetelen erő csavarta ki a korbácsot, majd ugyanilyen gyorsan átvetette nyakán és alaposan meghúzta.
– Hiába nem tanultok ti rómaiak! Figyelek titeket immáron több mint kétszáz éve és nem változtok. Megkínozzátok a gyengébbet, elveszitek életét, ha úgy tetszik. Ellopjátok javait, rabságba vetitek – itt egyetlen mozdulattal megcsavarta karját, a csontok roppantak akár a száraz gally, ugyanakkor befogta száját és a férfi sikolya csupán egy halk nyögésnek tűnt a csöndben.
– Csak egy okot mondj, hogy ne öljelek meg… – sziszegte fülébe. Keze között vergődött, rángatózott az őr. Arca már lilásvörös volt a korbács szorításától. A fiú most végre szemtől szemben állt vele. Elmélyülten tanulmányozta a kövér vonásokat, majd elmosolyodott. Az őr akkor halálos rettegésében felhördült, és rángatni kezdte fejét. A gyermek meg sem rezdült, úgy tartotta baljában a nála sokkal termetesebb testes férfit, akár egy macskakölyköt.
– Sajnálom, hogy nem tudtál megfelelni erre az egyszerű kérdésre. Nincs második lehetőség. Nálam nincs.



Herculaneum
79. augusztus 22. éjjel.

– Lucius!
A magas, elegáns utazóköpenyt viselő férfi megölelte az öreg librarist. A férfi örömmel viszonozta a szívélyes köszöntést aztán ujjaival végigsimította a belépő arcát. Aprólékosan futtatta végig orrán, ajkain és selymes, különös gonddal nyírt haján.
– Ennyi idő eltelt és te mit sem változtál! Szerencsés vagy. Kerülj beljebb jó uram!
– A régi szobám?
– Megvan még. Julilla hetente kiseperte a padlót és port törölt a polcokról. Mindig visszavárt. Most gyengélkedik. Egy leányka segít nekem, mert a vendégeket már nem győzöm egyedül.
– Akkor jó Luciusom ezentúl pihenni fogsz. A vendégeket átköltöztetjük egy másik villába. Egy ideig maradok.
Átfogta az egykori rabszolga keskeny vállát és alaposan szemügyre vette vonásait. A másik nem láthatta fürkésző tekintetét. Hogy megöregedett, az egykori kedves fiatal arcot ellepték a makacs és letörölhetetlen ráncok, hajdan gladiátorokat is megszégyenítő alakja mostanra megroskadt. Ötven éve, hogy felszabadította. Az egykori rabszolga Lucius Venidius Ennychus mostanra gazdag libertus lett. A 62-es nagy földrengésben sérült meg arccal előre elesett és mindkét szeme oly súlyosan megégett, hogy csak árnyakat látott, azt is csak fényes nappal. Asszonya Julilla, aki kegyetlen családja elől szökött el a vámpír hathatós segítségével, azóta gondozta lelkiismeretesen.
Bekísérte az öregembert a kis hálófülkébe és leültette a székre. Ő maga odalépett az ágyon heverő összeaszott kis testhez.
– Madárkám!
Az ismerős hangra megmoccant a lassan elfogyó anyóka és fáradtan fordította felé arcát. Ura ajkára illesztette ujját, amikor meglátta az eszmélő szempárban a döbbenetet. Julilla megértően bólintott és gazdája ekkor széket húzott ágya mellé.
– Hogy vagy kedvesem?
Julilla mozdulatlanul csodálta őt.
– Elfáradtam uram. Pihenni vágyom.
Halk, reszketeg sírás felelt szavaira. Párja zavartan törölgette könnyeit és magában motyogott valamit az istenek szeszélyes kedvéről. A ház ura ekkor egy pillanatra felkapta fejét és elmosolyodott.
– Itt van. Megérkezett.
A fiú nesztelenül bukkant fel az alacsony kis ajtóban. Lehajtotta fejét, elhaladtában megsimította az öregember vállát és óvatos léptekkel odasietett a párnákkal feltámasztott asszonyhoz. Nemesi ifjútól merőben szokatlan módon meghajolt előtte. Rabszolga mivolta oly erővel égett zsigereibe, amit nehezen vetkőzött le, még újjászületése ellenére is. A magas férfi ekkor finom kendőt vett elő és szótlanul átnyújtotta a fiúnak. Ő gombócot morzsolt belőle és észrevétlen megtörölte ajkait. Vérfoltos lett a selyem, így gyorsan zsebre vágta, úgy fordult vissza az anyókához. Julilla most hol az egyikre, hol a másikra nézett.
– Caspar!

– Korábbra vártalak.
– Éhes voltam.
Egymás mellett sétáltak végig a házon. Caspar udvariasan előreengedte mesterét aztán elköszönt tőle és a fürdőbe sietett. Atyja, ezalatt a mozaikos átriumban tanulmányozta az időközben összegyűlt levelezést, számlákat. Most letette a kis agyagtáblákat és elégedetten fordult körbe. Nagyon szép lett a ház. Terveit maradéktalanul teljesítették. Hálóterme nyerte el leginkább tetszését. Falait feketére festették, a gyertyák körben csodás árnyakkal gazdagították a szobrokat, szekrénykéket. S körben mindenütt könyvespolcok s azokon a az egyszínű bőrtokokban ott sorakoztak rendezett sorokban a felgyülemlett tekercsek, ameddig a szem ellát. Fia szobájában is a fekete dominált, padlózatán fekete–fehér mozaikdíszítés futott végig. Letette az agyagtáblácskákat. Valaki közeledett. Szívdobbanások. Gyengéd mosoly jelent meg szája szélén. Julilla volt az. Máris az ajtóban termett és felkarolta a remegő lábakkal csoszogó asszonykát. Ölben vitte be a fekete szobába és saját ágyára fektette.
– Nem fogott rajtatok az idő…
Megsimította a töpörödött arcot. Julilla csöndesen nézte. A valamikori szép fiatalasszony elveszett, csupán tekintetében derengett fel időnként. Ő megöregedett, gazdája ellenben továbbra is harmincéves maradt. Ahogy a gyönyörű gyermek is, aki most félig aludt a meleg vízben, éppúgy tizenöt éves, mint amikor utoljára látta.
– Istenek vagytok?
– Te mit gondolsz madárkám?
Julilla haloványan elmosolyodott. Mindig így szólította, amióta csak megismerte. Félénken bólintott.
– Jobb lesz így? – szinte csak lehelte a szavakat. Gazdája bólintott.
– Igen.
Aztán kieresztette agyarait. Caspar tekintetébe élet költözött, keze megfeszült a kád szélén. Már ott is volt az ágy mellett, amúgy vizesen és meztelenül. Mestere nem moccant, hátra sem fordult, csak csöndesen szólt.
– Fürödj nyugodtan. Julilla azt kérdezte istenek vagyunk-e.
– Mit feleltél atyám? – lihegte feldúltan.
– Azt, hogy te vagy Ganymedes.
Caspar lenézett a fekvőre. Az ő fogai is kint ragyogtak. Most odahajolt és megcsókolta a nőt, mintha csak fiatal szeretője lenne és nem elaggott matróna. Julilla sírt, és a csók után mutatóujjával megérintette az agyarát.
– Csodálatos vagy.
– Tudom – felelte szemtelenül, aztán már ott sem volt. Csak a víztócsa emlékeztetett előbbi jelenlétére.
Az öregasszony ekkor újra ránézett a vámpírra.
– Meg fogok halni?
A férfi végigsimította beesett mellkasát. Tenyere finoman megállt a dobogó szív fölött.
– Ma éjjel még nem.
Figyelmesen szemlélte. Homlokán felhő suhant át. Szemlátomást értetlenül üldögélt mellette.
– Mi a baj jó uram?
– Furcsa ez az egész. Látom a halált, de minden olyan ködös. Homályos és áthatolhatatlan. Mintha mázsányi kövek nyomnák. Füst és lángok takarják előlem a holnapot. Most aludj. Dolgom van. Hajnal előtt, majd visszaviszlek a szobádba, addig csak maradj itt.

˜ ™

Pompeji
79. augusztus 22. éjjel.

Caspar tiszta ruhában lépett ki az utcára. Felajzotta a látvány és most gyógyírt keresett vágyaira. Éhség és szerelem. Oly fiatal volt még. Emberi külsejében különösen, de még vámpírnak is. Kétszáz évével még csak most élte fiatalkorát. Vágyai együttesen tomboltak testében. A kihalt utcácskákon bolyongva időnként a házfalakat és a cégéreket kutatta. Elvitt néhány érmét magával és köddé vált a küszöbön, hogy utazzon.

A négy városka közül, itt Pompejiben szeretett leginkább mulatozni. A másik három, különösen Misenum inkább az atyjának kedvére való volt. Csöndes üdülő, gazdag főúri villák, elkényeztetett ifjak és ropogós asszonyok. Ő ennél vadabb dolgokra vágyott. Kikötőkben csavargott, kocsmai verekedésekben vett részt meghívatta magát leendő áldozataival és véres orgiákat csapott otthonukban. Reggelre a kövér és gazdag rómaiak férfiak és asszonyok egyaránt, emlékek nélkül ébredtek és látható jele az éjszakának csak combjaik hajlatában volt. A nyakukat éji szeretőjük, atyja szigorú parancsára békén hagyta. Azt meg, hogy mikor és hogyan harapták meg őket, az emlékezetvesztésnek köszönhetően soha nem tudták meg. Bár az elmúlt évek során Caspar megölt néhányat közülük, főként azt, aki túlságosan rosszul bánt rabszolgáival, vagy éppen vele próbált kegyetlenkedni. Mint ahogy a mai este is történt.
Egy ideje már figyelte a pökhendi, szadista őrt. Tudta, hogy a börtönök, dologházak és kuplerájok körül, mindig akad számára betevő falat. Caspar elméjében sajátos kép alakult ki az igazságszolgáltatás mibenlétéről. Bár minden élőlényt táplálékának tekintett, vérraktárnak vagy csak egyszerűen ízletes kedvtelésnek de voltak esetek, amikor emberi lényének emléke felülkerekedett éhségén. Ha választania kellett egy ártatlan és egy bűnös között, azonnal döntött és futni hagyta az előbbit. Drusus, elmélete szerint háromszoros halált érdemelt volna és csak azért nem rabolta el és kínozta még napokig akár egy eleven vágóállatot, mert szörnyen éhes volt. Máskor azonban már tett ilyet és kedvére való volt rájárni az ételre. Egy elhagyatott erdei kunyhó, egy kiaknázott bánya egy elfeledett rom, kiváló búvóhely volt. A lekötözött és legyengült emberi lényeknek végtelen órái maradtak, hogy megvallják bűneiket. Caspar ekkor úgy viselkedett, mint a fürkészdarázs, lebénítva tartotta áldozatait és azok még éltek de már tulajdonképpen haldokoltak. Csak míg a darázs elsődleges célja a szaporodás volt, a fiú nem gondolt erre. Még nem…
Drusus halála azonban így is elégtétellel töltötte el. Gyakorlatilag szétmarcangolta, akárha egy vadállat tette volna. Átharapta nyaki ütőerét, feltépte mindkét csuklóját és végezetül leteperve a földre harapásával egyben meg is fojtotta, lassan és kíméletlenül, miközben a forró bugyogó vér, elárasztotta minden pólusát. A férfi haláltusájában összekarmolta gyilkosa bőrét, egyhelyütt meg is harapta, de ő ezzel mit sem törődött. Mire hazaér, már begyógyulnak saját sebei. A vértől iszamós kövezeten heverő test már csöppet sem érdekelte. Egy olyan korban, amikor emberek ezreit mészárolták le az amfiteátrumokban puszta szórakozásból, nos akkor egy éhes vámpír vacsorája nem sok vizet zavarhat. Majd eltakarítják és ráfogják az erdőkben kóborló falkákra. Amúgy vértől gőzölgő testtel bemászott a hűs szökőkútba és lemosdott.
Az a billog! Még ennyi idő után is felidézte a múltat. Egy ízben egy idősebb nemes felismerni vélte a kort, amelyben Caspar emberként élt és az addig elbűvölő fiú azonnal kitekerte nyakát. A hullát félrehúzta egy sarokba és mint aki jól végezte dolgát, visszatért a mulatozók közé. Éjfél felé járt már az idő s a hangulat a tetőfokára hágott. Az éber vámpír figyelmét nem kerülte el a változás. Kezdett elfajulni az estély, s amikor túlságosan ismerős szavak hangoztak el jelenlétében, amikor a halandók tekintetében sötét, alantas vágyak jelentek meg, a gyermek viselkedése óvatossá vált. Letette serlegét, amelyből egyetlen kortyot sem ivott és félresöpörte a mellkasán kalandozó római nemesasszony puha, vaskos karját.
– Kicsikém… – nyűgösködött a felajzott nő és csókra csücsörítette ajkát. Caspar elfordult tőle. Tizennégy élővel volt összezárva. Hét férfi, hét nő. A vámpír megragadta a korsót és a földre loccsantotta tartalmát. Áldozat az isteneknek. Bocsánatkérés Hádész felé, amiért ellopni készül a halandók lelkét. Ezek után lekapott egy fáklyát, eloltotta és lefelé fordította. Ott füstölgött kecses ujjai között s ő szelíden álldogált a szájtáti tömeg előtt.
– Fizessetek az égieknek – szólt csöndesen. Nagy nevetés tört ki. Mit akar ez a suhanc tőlük?
– Telepedj vissza szép gyermek és élvezd, hogy kényeztetnek – kacagott egyikük és felkapott egy szőlőfürtöt.
– Nem tisztelitek az isteneket.
– A földi gyönyöröket tiszteljük! Minek áldozzunk a láthatatlan isteneknek, ha itt vannak közöttünk ezek a szépasszonyok? Az ő lábaik előtt szívesen áldozunk – nevettek. Caspar felhúzta szemöldökét. Ám legyen.
– Nióbé is elbizakodottsága áldozata lett. Önmagát isteni rangra emelte és áldozatot követelt.
– Ki az a Nióbé? Valami hellén hetéra?
Caspar nem zavartatta magát.
– Még Antoninusz mesélte nekem a történetet. Létó meglátta, hogy üres maradt az oltára és elpanaszolta gyermekeinek a thébai királyné elbizakodottságát. Tizennégy gyermekét az ő két isteni magzata elé merte helyezni. Apollón és Artemisz erre nyilat ragadott. Az idősebb királyfiak Iszménosz és Szipülosz a mezőn lovagoltak, amikor lesújtott rájuk az égiek haragja. Phaidimosz és Tantalosz a küzdőtéren birkóztak amikor egyszerre sikoltottak fel és rogytak össze. Alphénórt, Damaszikhthónt és Ilioneuszt sem kerülte el a bosszú végzetes nyila.
– Maradt még leánya épp elég! – kiáltott közbe valaki. Caspar szórakozottan fordult felé.
– Igaz. Csakhogy a nyilak elől ők sem menekülhettek. Hat leánya hevert már holtan és csak a legkisebb volt még életben. Nióbé a köpenye alá bújtatta, de hiába. Artemisz ott is utolérte. A thébai királyné ekkor a fájdalomtól kővé vált.
– Szép mese volt fiú, de most már hallgass! Inkább vesd le a ruhád!
Caspar ekkor letette a kialudt fáklyát és az ajtó felé indult. Behajtotta és a reteszt finoman rázárta. A vidám beszélgetés, nevetés, évődés fokozatosan elhalkult. A halandók meglepetten néztek egymásra. Mit akarhat tőlük ez a különös gyermek?
– Mindent tudok rólatok. Mintha csak nyitott könyvet olvasnék.
Bosszúsan hümmögtek. De a gyermek nem zavartatta magát, hanem ezüstöt szóró tekintetét ráemelte a hozzá legközelebbi asszonyra.
– Te elveszejtetted két férjedet. Na persze okosan, apránként adagolva a mérget, nehogy feltűnjön. A melletted fekvő bájos hölgy mindennap véresre korbácsolja germán rabszolgáját, mert a birtok ura vele hál és ő azt hiszi szereti a rablányt. Ti ketten, – kissé jobbra fordult és ezúttal két férfire mutatott, – szövetkeztetek az idősebb apja megöletésében, hogy a vagyonhoz férhessetek.
– Hazudsz!
A kiáltás erőtlenül hullt alá. Odalett a könnyed hangulat, a móka és kacagás. Ránézett a kiáltóra. Halottsápadt arc fordult felé.
– Te akár a kakukk, beférkőztél a téged örökbefogadó családba és belemartál az etető kézbe. Azt fontolgatod, hogy bérgyilkost fogadsz és lemészároltatod a családot, mert véleményed szerint téged illet a vagyon.
– Megöllek kölyök! Ezért rútul megfizetsz!
De dühtől fröcsögő szavainak nem volt erejük. A fiú elmosolyodott. Mind bűnös volt egytől-egyig. Ezért hallgatnak. Ezért rettegnek. Tudják, hogy igaza van.
– Ki kezdi? – kérdezte halkan. Nem értették.
– Melyikőtök lesz Iszménosz? – szólt újra és kivillantotta fénylő tépőfogait.


˜ ™

– Nézzétek ki jött el hozzánk!
Mélyen meghajolt és elnéző mosollyal tűrte a rárepülő leányok rohamát. Valóságos hölgykoszorú vette körbe. Csacsogva, édesgetve vezették a szalon felé, ahol szinte egymás kezéből tépték ki, csókolták, ölelték ahol csak érték.
– Atyádat hol hagytad gonosz gyermek?
Kedveskedő hang szólt most hozzá. A lányok azonnal kihátráltak, epekedő vággyal ugyan, de engedelmesen. Otthagyták őt a pamlagon. Caspar nem válaszolt, hanem hátradőlt, a támlának támasztotta fekete fürtös fejét és várt. A függönyök félrelibbentek és a belépő zöld bársonyruhás, érett szépség lassú, ringó léptekkel közeledett felé. Egyetlen aranymedál díszítette csupán dús keblét. Mezítláb jött.
– Itt?
Caspar némán bólintott. A következő pillanatban már az ölében ült az asszony és a pamlagnak szegezte karjánál. A fiú dacosan nézett vele farkasszemet és akkor a nő gyönyörű ajkai résnyire nyíltan láttatni engedték ragyogó agyarait.
– Hiányoztál, kedvesem…
– Vigyázz! Idősebb vagyok nálad – hördült fel sértődötten Caspar, de ez is része volt a játéknak. A nő turbékoló kacagással válaszolt és amikor a gyermek is kieresztette agyarait, incselkedő csókot nyomott szájára. Caspar egy pillanatra eltolta még magától.
– Lássuk, mit tanultál, amióta nem láttalak! – morgott színtelen hangon.
Messalina beleharapott a fiú erős nyakába, aki tágra nyílt szemekkel bámult fel a kéklő égboltot mintázó mozaikokra, miközben sötét vére végigfolyt mellkasán és eláztatta szépen hímzett nadrágját. Az asszony kiemelte agyarait a mély szúrt sebekből s ezzel gyönyörrel kevert kínokat okozott szeretőjének, a megkapó szépségű fiú most akár a támadni készülő oroszlán, felhúzott ajakkal viszonozta a fájdalmas köszöntőt. Messalina ápolt körmeit végighúzta a fekete tűzzel égő tetoválásokon és Caspar fölé kerekedett a pamlagon gyilkos indulatokkal szívében.
– Kit akarsz? – kérdezte a nő miután eltolta magától. Ajkuk vérben úszott. Caspar éhsége csöppet sem csillapodott, tekintete egészen sötéten égett sápadt arcában.
– Az egyiptomi leányt.
– Már nem dolgozik itt. A kocsmában van. Gyermeket vár.
A fiú megnyalta hűvös ajkait.
– Mennem kell.
A nő gyengéden megsimogatta feldúlt arcát.
– Ne ölj újra! – figyelmeztette. – A börtönőr hulláját messzire kellett kivinni a tengerre.
– Köszönöm.
Most megint emberi arcukat fordították egymás felé. Caspar csókot dobott felé tenyeréből és már ott sem volt.

A kikötő mólóján álldogált. A tenger hangosan morajlott, fekete hullámokat öklendezve a partra. Őt magát is sós vízpermet terítette be, minden egyes alkalommal. Csapzottan és hidegen állt, ellenkezés nélkül tűrte a természet szeszélyét, ahogy lemosdatja. A halk emberi kiáltást először elnyelte a szél. Kifinomult érzékei és a friss vér ígérete láttatta meg vele a kiáltozó nőt. Egy a kikötőben üzekedő szajha volt, kiéhezett, vékonyka teremtés. Észrevette a magányos ifjút és remélte, hogy elcsalhatja egy rövidke pásztorórára. Ujjait morzsolgatta, ahogy várt rá. Caspar emberi léptekkel közeledett, nem akarta idejekorán elijeszteni.
– Jó uram! Társaságot keresel? – vacogta riadtan. Egyszerre félte és várta a választ. Bal szeme alatt fekete karika ékeskedett, egy néhány nappal ezelőtti szerelmi vallomás.
– Mit kérsz érte?
– Egy karéj kenyeret – hebegte a nő és akár az éhező kutya, egészen vad tekintettel nézett rá. Caspar arca érzéketlen maradt, de megrohanta egy emlék. Emberi életének egy villanásnyi epizódja és fájdalom marcangolta mellkasát.
– Menjünk kicsit odébb. A halászkunyhók irányába – morgott csöndesen.
A szajha engedelmesen követte. Nem is sejtik, hogy a halál társaságában ballagnak, tűnődött a vámpír, és ahogy a vékony karok nyaka köré kulcsolódtak, magához vonta a nőt.
– Nézz rám! – súgta hátborzongatóan halk hangon.
– Nézlek…
– Reggelre elfelejtesz. Soha nem találkoztunk. A gesztenyeárus asztala előtt várakoztál.
– Igen, ott vártam – suttogta engedelmesen. Szemére, akár fényvesztett fátyol, úgy hullott a feledés. Caspar végigsimította nyakát, arcát, bal kezének ujjaira tekerte hosszú barna haját. Harapása megborzongatta a vállait ölelő nőt, aki hamarosan aléltan roskadt ölelésébe. A két test csaknem eggyé vált, majd a fiú karjába kapta az ájult teremtést és egy félreeső sikátorban óvatosan a földre fektette. Bezörgetett az ajtón és eltűnt az utcácskából.



©Izolde Johannsen

1998-2000

Jelen könyv a szerzői jogi törvények hatálya alá esik.
Az író minden jogot fenntart, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. Az író írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A könyv bármely részletének közléséhez az író írásbeli hozzájárulása szükséges.

I/Róma 6. fejezet - első rész


BELEOLVASÓ!!!
A misztikus történelmi fantasy első 8 fejezete ingyenesen elérhető!
 
Az eddig megjelent 3 regényt megrendelheted kiadóm
webáruházából, kipostázzák!
(FONTOS: Az Anglia két kötetes, a virágszirmok jelzik, hogy I-II kötet!)
LINK!!! 
 
6. fejezet: Az ébredés

A hideg kövön hevert. Egészen elgémberedett. Nem tudta, hol van, sem azt, mióta fekhet ott mozdulatlanul. Oldalára gördült, és a mozdulatra éles fájdalom hasított nyakába. Megnyalta ajkát.
Szája hideg volt és érzéketlen. Tátogott egyet-kettőt, hogy a nehéz, rossz érzést elűzze onnan, de nem járt sikerrel. Ahogy mellkasához ért annak hidege megrémítette, bőre a sötétben haloványan fénylett, . Bizonyára betűz a réseken valamicske fény, máskülönben lehetetlenség, morfondírozott. A tagjaiban bujkáló hidegre is van magyarázat. Teljesen meztelen lévén átfázott a hideg köveken. Ahogy felült, végigtapogatta magát. Sérülés nyomait kereste, de nem talált törést, sem vágást, ami megmagyarázná fájdalmait. Csak a nyaka, az sajgott tompán. Tapogatózó ujjaival két mély sebet talált, melyek lustán lüktettek, majd ez is abbamaradt. Akárhogy dörzsölte őket, nem érezte többé a monoton verdesést. Egyáltalán nem érzett semmit.
Döbbenten tápászkodott fel. A kőasztalon ahol feküdt, a vér már megalvadt. Mellkasán és nyakán is ott díszelgett a rászáradt vér. Értetlenül vakargatta bőrét. Lábát lelógatta a magas asztalról és körülnézett a boltíves teremben. Látta a szobrokat, és távolabb a szorosan lezárt koporsókat. Nem ismerte fel a helyet. Egy sírkamrában lehetett.
Leugrott az asztalról és a földön megtalálta ledobott nadrágját. Azon pedig egy karkötőt és mellette egy bőr nyakláncra fűzött medált. Átbújtatta fején a medált és ujjaival szórakozottan birizgálta. A koporsók felkeltették érdeklődését. Könnyed, szinte lebegő léptekkel indult feléjük, amikor összegörnyedt, mert nem várt mód öklendeznie kellett. Megkapaszkodott az egyik szoborban, de ujjai szorítása nyomán porrá omlott a kőkar. Szánalmas nyögés hagyta el zsibbadt ajkait.
Gyomra hevesen kivetette magából az étket, amit utoljára evett, orrából, füléből vér csorgott, és vért könnyezett fájdalmában. Érezte ízét a szájában, nehéz édes szagát az orrában, és bármilyen furcsán hangzott is, éhség támadt benne. Lihegve törölte meg arcát, aztán sarkon fordult, hogy a kijárat felé induljon. Arra gondolt, hogy bárcsak gyorsan kijutna innen, hogy háborgó gyomrát megtölthesse. A következő pillanatban szédítő forgás ragadta magával. Két lába elhagyta a talajt, karjai a levegőt szelték. Fájdalmasan nekicsapódott a bezárt kapuknak, de azonnal fel is pattant, és csodálkozva nézett végig magán. Fénylő bőrén csak úgy lobogtak a tetoválások, hajában szikrák pattogtak. Ez a hirtelen röppenő száguldás megzavarta de ugyanakkor azonnal érezte nagyszerűségét. Ha megtanulja uralni, irányítani, oda juthat ahová csak akar. Próbaképpen megrángatta a reteszt. Kívülről zárták be. Ökölbe szorította ujjait.
A retesz pozdorjává hullott erős ütése nyomán, és ő végre kiszabadult. Felnézett a holdra, és a hűs éjszakában kacagni kezdett. Hangja frissen szárnyalt a légben, és Caspar újabb meglepő felfedezést tett.
Nem látta lélegzetének kis gomolygó páráját. Semmi nem utalt arra, hogy miután beszívta a levegőt, az távozna is száján. Tenyerét a mellkasára szorította és mozdulatlanul állt. Semmi. Se légzés, sem szívdobbanás. Csak a tökéletesen mozdulatlan csend. Végigsimította a hold hideg fénye. A tegnapi gyermek helyett valami más nézte a holdat. Valami, ami nem élő de nem is holt. Valami, ami erősebb bárminél. Caspar kinyújtotta karját. Sebei eltűntek, a korbácsok hegei, a bőrén elnyomott égő ágak mély üregei semmivé lettek. Akkor teljesen meztelenre vetkőzött, és a fehér fényben égve örvendezett testének csodája fölött. Ujjaival megsimította arcát. A duzzanatok is eltűntek, nem érezte a fájdalmat érintése nyomán. Arca simasága is meglepte, lévén eltelt egy nap, de borosta mégsem nőtt rajta. Visszavette nadrágját, és fülelni kezdett. Halk hangokat hallott. Emberek beszélgettek a közelben, nem látta őket, de élénken érzékelte jelenlétüket, ahogy az elkerített nyáj nehéz szagát is érezte. Pásztorok, nyugtázta elégedetten. De megérzett még valamit, messzebb, túl a látható dombokon. Farkasok ügettek a vad nyomában. Caspar sötéten elvigyorodott. Jobb lesz, ha távol tartják magukat tőle. Új képességei birtokában sem ember, sem állat nem fenyegetheti többé.
Elindult, hogy csatlakozzon a táborhoz. Eddigi életét elfeledte, álom volt talán mindaz, amin keresztülment. Ez most a valóság. A gyermeki külsejű alak sietős léptekkel vágott át a dombokon. A holdat figyelte, annak mozgását követte. Ösztönösen érezte, hogy a hajnal közeledtével el kell rejtőznie. Ha kint marad, a csoda, amivé vált, szertefoszlik. Talán meg is halhat. Ennie kell aztán aludni valami védett helyen. Az emberek majd segítenek neki. Mezítelen lépteit elfújta a szél, s nem maradt utána semmi.

Ahogy közeledett a gyanútlan pásztorok felé, magában mulatott beszédükön. Úgy hallott minden elsuttogott szót, mintha közvetlenül mellettük guggolna. Éhsége felerősödött, és az égető fájdalom halk morgást csalt elő torkából. Talán kipróbálhatná megint azt a forgószélszerű villanást, ami legyőzte a távolságot. Ezúttal azonban óvatosabb lesz. Így hát megtorpant és lehunyta fekete szemét. Fegyvertelen lévén nem lenne jó, ha közvetlen közelükben érkezne meg. Még nem ura önnön új képességeinek, sebezhetőnek érezte magát. De talán… megtévesztő gyermeki külseje segítségére lesz.
A kutyák nyugtalanul felkapták fejüket, és égnek meredő szőrrel vonítottak a sötétség felé. A nomád pásztorok éppen csak odafordultak. A lovak nyihogva dobogtak pányváikon, mindenáron el akarták azt szakítani. Egy ifjú odasietett hozzájuk, és vakon kémlelte a sötétet. Caspar izgatottan figyelte. Lenyűgözte arca, illata, mozgása. Csaknem előtte állt, és az élő mégsem vette észre. Csak az állatok. Borzongató kórusuk a halál dalát zengte. Amint a fiú hátat fordított, egy erős barna kar nyúlt ki felé és óvatosan megfogta csuklóját. A fiú riadtan perdült meg.
– Éhes vagy? – suttogta reszkető hangon.
Caspar bólintott. Félrehajtotta fejét, és a felvonta szemöldökét. A fiatal pásztor nehezen nyugodott meg. Rátette kezét Caspar csupasz vállára. Meglepően hűvös volt a törzsi jelekkel borított bőr. Némán húzta magával. Caspar engedelmesen követte a táborba, ahol ínycsiklandó illatok kevercse várta. De mind közül, akár egy ritka fűszer, a mellette ballagó kecskepásztor illata volt az, ami elbűvölte.

– Ki ez, Emmer?
A nomádok vezetője félig felemelkedett. Az idegen bája és hideg szépsége lenyűgözte. Caspar hallgatagon várakozott, csupán a bőrén villódzó tűz mozdult. A harcosok tátott szájjal bámulták. Soha nem láttak hozzá foghatót. A mellette álló fiú büszkén feszített, elvégre ő találta. Hellyel kínálták és figyelték, ahogy leül közéjük.
Fekete haja alól érdeklődő figyelemmel leste őket. Ahogy a tűzre teszik a fahasábokat, ahogy törnek a lepényből és felé nyújtják. Emberi alakok, emberi mozdulatok. És ő? Közéjük tartozik még? Caspar nem tudta a választ. Elvette a friss lepényt és beleharapott.
Homloka összeráncolódott és a markába köpte a száraz falatot. A nomádok értetlenül kuporogtak mellette. A lepény friss volt, asszonyaik nemrég sütötték. Akkor húst szeltek neki, de azt is keserves arccal adta vissza. Hasát szorongatta és most a felhalmozott gyümölcsök felé fordult. Készségesen nyújtották a tálat. De sem az édes szőlő, sem a szárított datolya sem a kesernyésebb magvak nem ízlett neki. Dühödt könnyek törtek elő szeméből és akkor az egyik fogatlan vénség felpattant és hozzá lépett. Elmázolta Caspar arcán a könnyeket és a fiú bőrén vérmocskos folt maradt.
– Az élőhalott!
Oly gyorsan ugrott talpra, hogy magát a mozdulatot nem is látták. Szoborszerűen magasodott föléjük, és akkor meglepő fordulat állt be. A nomádok arcra borultak előtte és furcsa éneklő hangon mormogtak. A vénség térden csúszott, ahogy isteneknek kijáró tisztelettel közelített hozzá.
– Válassz. Válassz uram és mi boldogan megtesszük – nyöszörögte. Caspar álmatagon pillantott le rá. Mulattatta és egyben bosszantotta az új helyzet. Éhes volt, de még nem tudta mire is éhezik. A vénember ekkor hajbókolva felkelt és megfogta a kecses ujjakat. Caspar reszketőn tűrte érintését. A férfi a saját fedetlen torkára tette a fiú hideg tenyerét. Ő még ekkor sem tudta, mit kell tennie. Valaki tőrt húzott elő és gyorsan megsebezte vele a ráncos bőrt. A vékony vérpatak megindult a reszketeg nyakon lefelé.
A finom arcon ekkor meglepő változás játszódott le. Caspar szeme óriásira nyílt, fogaiban fájó lüktetés ébredt. Elkapta kezét az öregember nyakáról és saját állkapcsát dajkálta. Ajka szétnyílt és a fájdalmas változás eltorzította a megnyerő arcot. Agyarai meglepő erővel törtek elő ínyéből és a szenvedő zokogás a születés misztériumát hirdette. El akart futni végzete elől, botladozó léptekkel kihátrált az emberi gyűrűből, nem mert szembenézni a tekintetükben villódzó képmásával. De akkor puha, eleven, forró testbe ütközött. A nomád pásztorfiú volt az. Csodálattal nézte őt. Caspar térdre rogyott előtte és megragadta ingét. A fiú üdvözült mosollyal állt előtte és lecsüngő karjaival átölelte a fekete fürtös fejet. Egy pillanatra megpihent szíve fölött az angyalarcú gyermek feje, aztán lassan felemelte arcát. A tekintetébe mélyedő szempár elsötétült. A kieresztett fogak végigkaristolták bőrét, és haragos mordulás szakadt fel a tetovált mellkasból.
Az újonnan született lény megragadta az előtte reszkető étket és szorosan magához rántotta. Már nem tudta mit cselekszik, emberi mivolta úgy porlott szét, akár a talpai alatt futó homok. A fiú zihálva hevert karjaiban, és amint a fogak belemélyedtek torkába, feljajdult. Saját vérét lélegezte be és szánalmas vergődése közepette a halállal viaskodva értetlenül bámult maga elé. Caspar pedig, belefeledkezett az első táplálkozás semmihez nem hasonlítható gyönyörébe, és dorombolva ringatta az élettől távolodó testet. 




– Ébredj!
Oldalára fordult és a hold fehér arcában gyönyörködött. Amikor aztán betelt szépségével, visszafordult a mellette fekvő fiúhoz.
– Indulás! – megbökte vállát. A fiú engedelmesen moccant de ahogy feje oldalra csuklott, Caspar rémülten vette észre, hogy halott. Felugrott és rázogatni kezdte, pofozgatta, de semmi eredménye nem lett. A fiú szeme élettelenül meredt a semmibe. Caspar ott térdepelt mellette. A vérkönnyek lassú fájdalmas patakokban folytak le kipirult arcán és amikor letörölte őket, fekete harci díszként ékeskedtek pofacsontjain.
– Mit tettem… – hörögte fájdalmasan, aztán karjába vette a holtat és elindult vele a sátrak felé.
A nomádok hajbókolva jöttek elé. Átvették tőle a testet, de amikor el akarták vinni, Caspar egyetlen fejmozdulattal, megálljt parancsolt. Akkor lefektették és elhátráltak, mert nem akarták zavarni fájdalmában. Teremtője zajtalanul közeledett és a némán gyászoló emberek félénken iszkoltak vissza sátraikba, hogy leengedjék a függönyöket. Egyfajta ajtóként tekintettek azokra és mint olyan azon nem léphetett át ártó lélek. Csak ha ők maguk hívták be élő szóval.
– Gyermekem! – magához ölelte és maga felé fordította kipirult arcát s gyönyörködött benne. Az övé is éppoly rózsás fényben derengett az éjszaka ege alatt. Már ölt és áldozata vére festette meg egyébként márványszín arcbőrét.
– Mivé lettem?
– Egy nagy és ősi család legifjabb tagja lettél.
Caspar végignézett magán. Szörnyű sejtelem rohanta meg. Rettegett, mégis kibuktak belőle a visszafojtott szavak.
– De én ezen az éjjelen meghaltam igaz?
Atyja a sátrakat nézte. Nemtörődöm viselkedése mögött azonban élénk figyelem rejtőzött.
– Új életet kaptál tőlem, az emberi helyett. Haldokoltál és én úgy döntöttem felkínálom neked a lehetőséget.
Caspar magában tépelődött, miközben egyre a pásztorfiú mozdulatlan testét bámulta. Ő tette. Ő vette el az életét. Megölte, hogy saját maga tovább létezhessen. Ez hát az ára az öröklétnek?! Alig ismert a hangjára.
– Hogyan lesz ezután?
A térítő ekkor odafordult. Kiismerhetetlen mosoly jelent meg szája szélén. Egyaránt jelenthetett örömteli vagy éppen fenyegető lehetőséget. Ahogy azonban utána nyúlt, Caspar önkéntelenül hátrálni kezdett. Eddig csak baj volt abból, ha valaki kinyújtotta felé a kezét. Akár a megfélemlített kutya, soha nem tudta mi fogja a következő pillanatban érni. Simogatás, vagy verés. Szégyenlősen lehajtotta fejét. Kényszerítenie kellett magát arra, hogy elviselje az érintést.
– A teremtő és a gyermek egy ideig együtt élnek, amíg mindent meg nem tanul az ifjú. Azután óhatatlanul elválnak útjaik, mert a mi fajtánk vadászik.
A fiú elgondolkodott. Hirtelen Haakar intelmei jutottak eszébe. Múltját egyelőre jótékony ködbe vonta a halál pillanata, csak apránként szakadozott fel a szürke fátyol. Ha nem így lenne, leteperné a valóság tudata. Az elvesztett élet felismerése. Nem tudná ép ésszel felfogni a változást.
– Akár a farkasok – suttogta maga elé. A térítő bólintott.
– Igen. Úgy is mondhatjuk. Nagy terület kell, amit őrzünk még egymástól is. A leválás utáni találkozások akár viszályhoz is vezethetnek. Főleg a hímek között.
– Így mondják?
– Igen. De a te esetedben némiképp más a helyzet.
Caspar nem értette szavait. Ártatlan szemekkel nézett fel az előkelő férfialakra. Térítője lehajolt hozzá.
– Nem voltál még egészen férfi amikor átváltoztattalak, és most már mindig is ilyen fiatal fiú képében létezel majd. A tested nem öregszik majd, csak a lelked és az elméd.
A gyermek megdöbbent. Miféle gonosz játékot űznek vele az istenek? Megragadta az ásót és dühödten belevágta a homokba.
– Szólhattál volna előbb is! – fakadt ki végül mérgesen.
– Miért, tán nemet mondasz, ha ezt tudod?
– Talán igen!
Atyja hagyta, hadd tomboljon kedvére. Amikor aztán teremtménye megelégelte a homokdobálást, csak annyit szólt.
– Te akartad. Kimondtad. A választás a te kezedben volt. A bosszúállás rossz tanácsadó.
– Belehajszoltál abba, hogy igent mondjak! Itt szó sem volt másik választásról!
– Caspar. Fiam…
A gyermekvámpír eldobta az ásót. A mély gödör szélén álldogált, és most lassan odafordult a porban heverő halotthoz.
– Na és ez? Erről is hallgattál!
– Ők miattunk léteznek. Táplálékok.
– Emberek! Én is az voltam! Ember voltam…
Odalépett hozzá. Ez a vad és keserű fiú szinte lángolt az erőszakkal elfojtott dühtől.
– Emberek. Szánod őket?
Miután nem felelt, atyja a város felé mutatott. Massalia valahol a dombok mögött lapult.
– Azok ott a halálodat akarták. Megöltek volna. Én megmentettelek.
Te öltél meg végül – motyogta keltául. Aztán lehajolt és megragadta a nomád pásztorfiú élettelen karját. Begörgette a mély sírba és lapátolni kezdte a homokot. Némán dolgozott, s amikor végül elegyengette a sírhantot, ráemelte ezüstös tekintetét a térítőre. Nem mondta ki. Képtelen volt rá. Meg kéne köszönnie, de most még nem tudja megtenni. Eldobta az ásót.
Emberi énemet temettem most el – szólt végül csöndesen a saját nyelvén.

– Elhagylak majd?
Arelatum malmai előtt álltak. Caspar az út sötét kanyargó csíkját figyelte. Aludt a város, nem tudva arról, hogy ők jelen vannak közelükben.
– Nem tudhatom. A jelennek örülök, hogy most itt vagy velem. A lányom már régóta magamra hagyott, lehet, hogy most éppen Asszíriában kódorog.
– Van egy lányod?
– Igen. Rhiannon a neve. Kinézetre kicsit idősebb nálad, tizenkilenc éves. Egy igazi vadmacska.
Caspar eltűnődött a hallottakon. Nincs tehát egyedül, a fajtája védelmében élhet tovább. De hát mi is ez a nép?
– Vámpír. Ez a nevünk, bármerre is járjunk. Naponta táplálkozunk, ehhez kell a vadászat. Emberi vér tart életben nélküle kiszáradnánk.
– Megöltem őt, amikor ittam – fejével a néma sír felé biccentett.
– Mert még nem tudtad mikor elég. Nem kell mindig meghalniuk. Bármilyen hihetetlen, sokan közülük egészen odavannak a fajtánkért. Ez a nomád törzs az enyém. Engem szolgálnak életükkel és a vérükkel. – atyja a város távoli házai felé mutatott.
– Az élők, önként engednek be, felkínálják magukat, társukat, gyermekeiket. Mi pedig használjuk őket akár az eleven éléskamrát.
– Meddig élhetünk így?
– Korainak tartottam még, hogy erről beszéljünk, de látom jobb, ha mindent tudsz.
Átölelte vállát és elvezetette az úttól. Az már a múlt, s mint olyat, maguk mögött hagyják.
– Nem sok dolog van, ami árthat nekünk. Csupán három. Az ezüst az egyik, legyen bármilyen apró, vagy vékony. Ha leláncolnak egy ezüstszállal, képtelen leszel mozdulni. A másik a kihegyezett fakaró. Azzal átdöfhetik a szíved. A harmadik a napfény. Elemészt, eléget.
– Emberként vagy ezer halálnem végzetes lehet.
Atyja ekkor megállította. Caspar zaklatottan állt vele szemben. Agyarai kint villogtak ínyéből.
– Veszélyes leszel fiam. Hadd nézzelek!
Körbejárta a fiút. Caspar szépsége teljében ragyogott előtte. Zsenge kora arra ösztönzi majd a gyanútlan embereket, hogy védelmet keressenek neki, behívják otthonukba és a gyönyörű gyermek szörnyű pusztítást visz végbe közöttük. Férfi vagy nő, ifjonc vagy matróna mind bűvkörébe kerül majd. Tökéletes teremtmény!
– A fogaid?
– Kissé selypítek tőlük. Nem mindig tudom, mikor bújnak elő.
– Húzd vissza őket.
Azonnal engedelmeskedett. Most megtévesztően emberi ábrázattal nézett fel a férfire. Atyja ekkor egészen közel lépett hozzá és jobbjával megragadva fekete haját, hátra hajtotta fejét, mintha újra harapni készülne. Casparban lobot vetett a vágy és fogai teljes hosszukban előbújtak ínyéből, miközben orra körül a bőr összeráncolódott, akár a ragadozóké.
– Éhség, vágy, düh és mindezek keveréke. Ha nyugodt vagy, rendszerint az agyarad is az marad.
– Szerethetek élőt?
– Egyenesen könyörögni fognak érte – kacagott a vámpír.
– Lehet gyermekem?
– Csak teremtőként lehetsz apa. Hiába bújsz majd ágyba asszonnyal, nemzeni nem tudsz élő utódot.
– Vámpírt is szerethetek?
– Ha megengedi. Mi egymás között inkább megtartjuk az udvarias távolságot. Tisztelet, és uralkodás. Ez teszi tökéletessé az egymásra épülő társadalmunkat.
– Te hol állsz a ranglétrán?
– Fogalmazzunk úgy, hogy helytartó vagyok. A sumér kultúra örököse. Ur városában születtem emberként a III. évezredben. A térítőm, nagy családot akart maga körül. Az asszonyom, és két kisfiam belehalt az átalakításba, csak én éltem túl. Tetszik ez a vidék, itt élek már vagy kétszáz éve. Utazgattam, azért nem jöttem előbb. Massalia és a kikötőváros nagy része az én felségterületem alá tartozik. Húsz éve nem voltam idehaza. Megbízott élőim igazgatták birtokaimat. Amikor elmentem te akkor még meg sem születtél.
– Miért én? Miért én kellettem? Voltak ott mások is.
– Mert emberként lenyűgözött a bátorságod, a tartásod, a szépséged. Rhiannon örülni fog neked. Mindig is nyaggatott egy testvérért.
– Találkozunk majd vele?
– Itt? Nem hinném. De ha elválnak útjaink, bizonyára összefutsz majd vele. A teremtő gyermekei megismerik egymást. Rendszerint baráti lesz a kapcsolat közöttük. És most hazaviszlek. Nem maradhatsz kint, a hajnal előtt már nyugovóra kell térni. Védett, őrzött helyen. Még nem jött el az ideje, hogy a vámpírok kilépjenek a nagyvilágba, hogy felfedjük magunkat. Titokban élünk, mert az emberek rettegnek tőlünk, annak ellenére, hogy vonzódnak is hozzánk. Furcsa kettősség. Alszol ma éjjel velem?
– Örömmel. És mi lesz holnap?
– Elutazunk!
– Hová? – Caspar olyan izgatott lett, akár egy igazi kamasz. Soha nem járt még sehol és a távoli világok álomszerű képei egyszeriben kézzelfogható valósággá váltak. Elfogadta hát a változást. A kéz, ami felé nyúlt, tehát simogatást ígért. Túláradó boldogságában megölelte atyját.
– Pompejibe.



©Izolde Johannsen

1998-2000

Jelen könyv a szerzői jogi törvények hatálya alá esik.
Az író minden jogot fenntart, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. Az író írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A könyv bármely részletének közléséhez az író írásbeli hozzájárulása szükséges.