A kárhozat éjjele regénysorozat

A kárhozat éjjele regénysorozat
A halál csak a kezdet

2014. november 16., vasárnap

I/Róma 8. fejezet - második rész




8. fejezet: Vulcanalia – második rész


Misenum
79. augusztus 23. délután

A misenumi flotta praefectusa már várta őket. Árnyékos teraszán álldogált, és meglepetten nézte a gyors léptekkel közeledő furcsa párost. Egy szakadozott gúnyájú tolvaj és egy talpig elegáns római nemes. Nem tudhatta előre, hogy helyettese hoz magával még valakit, de nem volt ellenére a vendég. Leültette őt és kövérkés testéhez képest meglepően fürgén, karon fogta kapitányát és félrevonta kissé.
– Honnan hoztad Flavius?
– A börtönből.
– Olvasni tud?!
Meglepő kérdés. Aki nem ismerte az idősödő tudóst, első ránézésre azt hihette, hogy hóbortos öregember. Pedig csak azok közé tartozott, akik könyvek nélkül el sem tudták volna képzelni életüket. Plinius házában még a rabszolgák is folyékonyan olvastak, kezdve a vízhordófiútól egészen a patkolókovácsig. Mert ha egyikük már kidőlt a felolvasás nehézségeitől, egy másik átvette helyét. Sokszor éjszakába nyúlt a csöndes mormolás. Könyvek és könyvek, papírtekercsek és agyagtáblák mindenütt. Plinius most odasétált a tolvaj elé, aki felugrott és kihúzta magát. A két nemes nevetett rajta.
– Jól van fiacskám! Egy éjjel a hideg börtönben megtette a hatását. Ülj csak le. Kapsz egy könyvet, azzal elbogarászhatsz – intett vidáman a flottaparancsnok és elsétált helyettesével. Camillus döbbenten nézett utánuk, amíg csak oda nem ért egy fekete bőrű rabszolga és valóban hozott pár bőrtokba rejtett tekercset. Gyönyörű képek voltak benne. Camillus tehát letelepedett és óvatosan bontogatta a pántokat. Úgy elmerült a rajzok tanulmányozásában, hogy észre sem vette visszatérő gazdáját. Az idő múlását, csupán gyomra korgása jelezte. Bűnbánó arccal nézett fel urára.
Ekkor mintha megrázták volna alatta a földet, haragos morajlás futott végig alatta. Riadtan pattant fel, de a kapitány csak nevetett rajta, aztán lenyúlt egy kis bronzszobrocskáért, ami lepottyant a rázkódás miatt és visszaállította helyére.
– Csak egy kis földmozgás. Gyakori errefelé. Ma éjjel vendégül látnak minket Camillus. Pliniussal sok megbeszélnivalónk van és nekem holnap reggelre vissza kéne térnem ide. Egyszerűbb, ha itt maradunk. Te majd a rabszolgák szállásán alszol.
– Köszönöm uram. Hálás vagyok.
– Mit olvasol?
– Nem igazán tudom elolvasni. Csak néhány betűt ismerek. De ezek a hajók lenyűgöznek. Úgy látom, ha elég gyorsak, fel lehet velük ugratni a sekély partra.
A kapitány elvigyorodott.
– Hol tekeregtél mostanáig? Okosabb vagy, mint a flotta sok tisztje.

˜ ™

Herculaneum
79. augusztus 23. napszállta

Lucius Venidius a peristylium hűvösében sétálgatott. Jobbjával a fal mozaikborítását simítva ajtótól ajtóig vándorolt. A gondolatra, hogy gazdái újra vele vannak, felvidámodott szomorú szíve. Érkezésük előtt a ház kihalt volt, de tegnap éjjel óta újra élettel telt meg. Julilla is boldog volt, mert rajongásig szerette a fiút. Az eltelt évek hosszú során mindig csak róla beszélt. Nekik nem lehetett sajátjuk így hát szívük minden szeretetét rá pazarolták. Nem tudhatták ősi korát, szemükben mindig is gyermeki arca élt.
Caspar békésen tűrte ezt a rajongást, valahol mulattatta a játék. Ők voltak az öreg testben, míg ő a fiúéban, aki a férfikor küszöbén állva lépett át a halhatatlanságba. Nekik játszott, kedvükért az egykori gyermek lett, ha velük volt. Kedvelte őket ifjúkoruk óta, amikor is atyja a felszabadítást követően idehozta Luciust. Julilla egy évvel később érkezett és a két emberi lény hamarosan egymásba szeretett. Övék lett a ház minden gondja, feladatuk csupán az ő kényelmük megteremtése lett. Caspar soha nem bántotta volna őket, nem tekintett rájuk táplálékaként, ragaszkodásuk jóleső tudattal töltötte el. Fenevadként élt a közelükben, mintha csak tudtukon kívül oroszlánt dédelgettek volna. Épp ilyen rabszolgák között nőtt fel, s azok akik Flavianus birtokán éltek, szerették és vigyáztak rá, amennyire lehetett. Az ő emléküknek adózott, amikor megfogadta, hogy nem iszik belőlük.
Ötven év telt el, abból jó néhányat nem töltött itthon szülő és gyermeke. Caspar, hogy emberi szívét elveszítette, mostanra inkább csak megtanulta a szeretet fogalmát. Amúgy is csak színlelte atyja példáját követendő az emberi létet. Viselkedése megtévesztően élethű volt. Eljátszotta, hogy él, hogy szeret és, hogy önmagán kívül bárki más az élők közül fontos lehet.
 Egyetlen lény iránt viszont feltétlen imádatot érzett, mely az eltelt évtizedek alatt csak mélyült és kiteljesedett. A teremtője volt az, aki egész valóját, testét és lelkét egyaránt birtokolta. Az övé volt, éppúgy ahogy azon a végzetes éjszakán. Érzékelték egymás jelenlétét akár a város túloldaláról is. Ha pedig kedveskedni akartak a másiknak együtt indultak hódítani és a vérgőzös, mámoros éjszakán osztoztak a vér és a hús gyönyörében. Atyja karjában hevert a hajnalt megelőző percekben és várta a bódulatot, hűs bőre és biztonságot adó érintése volt az, ami elringatta a tetszhalott álomba.
Lucius, most ráfektette fülét a szobáját lezáró ajtóra és lélegzetvisszafojtva hallgatózott. Egyetlen pisszenés nem hallatszott ki. Fentről még Julilla el-elakadó légvétele is jól hallható volt, de ebből a szobából nem szűrődött ki a legapróbb nesz sem. Fáradt lehetett nagyon. Caspar tegnap még a hajnal előtt hazatért, de azonnal szobájába rohant és azóta senki nem látta. Igaz gazdái nappal még véletlenül sem mutatkoztak soha. Amióta csak ismerik őket.
Ifjú legénye Marcus sietett most elé. Lucius odafordult irányába.
– A lovak nyugtalankodnak – szólt Marcus aggodalmasan.
– Mi bajuk lehet?
– Épp ez az gazdám. Valamennyien odavannak. Az anya pedig megrúgta csikóját. Ki akarnak törni a karámból.
– Különös. Menjünk oda.
Ahogy karonfogva kiléptek a még mindig perzselő melegbe, magasan a fejük fölött madárrajok visongó serege repült el. Hosszú tömött sorokban repültek, véget nem érően. Mind észak felé, mintha menekülnének, valami náluk hatalmas erő elől. Marcus épp csak felpillantott, de már nem gondolt velük, a lovak különös viselkedése jobban aggasztotta.
– Nem értem mi lelte ezeket? – fordult gazdája felé.
– Hozz segítséget. Nem akarom, hogy kárt tegyenek magukban. – Lucius arcát a napba tartotta és hagyta, hogy a meleg átjárja csontjait, aztán visszavezettette magát a házba és útjára engedte legényét.
A városok megannyi házában élő szerető vagy gyűlölködő ember, rabszolga, szabados, nemes és katona az ünnep forgatagának élményét tárgyalta. Ettek, kockáztak, szeretkeztek vagy éppen gyászoltak. Több ezer lélek az istenek markában. A nap vörös-arany sugaraival még utoljára végigsimította a házak cserepeit, a fehér falakat, a gondosan kikövezett utakat. A fürdőket megnyitották, a bordélyok hangosak voltak a kacagástól és az ügyes bókoktól. A Vulcanalia ünnep cseppet sem csillapodott, a sötétség leszállta előcsalogatta az ifjakat. Folyt a bor, gyümölcsöket hordtak körbe a táncolók között, újabb és újabb máglyák gyúltak fel a vigasságok közepén.

Mindezt utoljára. Nem volt számukra több napnyugta ezen a földön.


Copyright © 1998-2000. by Izolde Johannsen

Jelen könyv a szerzői jogi törvények hatálya alá esik.
Az író minden jogot fenntart, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. Az író írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.
A könyv bármely részletének közléséhez az író írásbeli hozzájárulása szükséges.

Vásárlás:


2014. november 8., szombat

I/Róma 8. fejezet - első rész



8. fejezet: Vulcanalia – első rész


Stabiae
79. augusztus 23. reggel

– Kifelé a zárkából!
Camillus zord tekintettel kelt fel priccséről. Éjszakai látogatójának hű ebe állt az ajtóban és pökhendi vigyorral nézte az álmából ébresztett tolvajt.
– A kezed! Nyújtsd előre.
Gyors mozdulatokkal megkötözte és az immáron védtelen ifjút a falhoz lökte.
– Ha csak egy ujjal is hozzám érsz, beletaposlak a földbe! – sziszegte Camillus fojtott hangon.
Lepidus elengedte, majd nagyot taszított rajta. A tolvajlegény kitántorgott a folyosóra, ahol már várták.
– Jó lesz! – szólt végignézve rajta a flotta helyettes parancsnoka, Flavius Claudius Regilus. A magas, szőke kapitány tekintete a még mindig vigyorgó börtönőr felé vágott, akinek foghíjas szájáról azonnal lelohadt a torz mosoly.
– Pont ilyen jókötésű ifjúra van szükségem.
Camillus, amíg új gazdája kiváltotta, a börtönőr felé fordult.
– A húgom?
Lepidus félvállról válaszolt neki.
– Már elvitték. Az egyik kellemes bordélyban találkozhatsz vele. Talán egészen új oldaláról ismered majd meg.
Felhördült és nekiugrott. Hárman alig bírtak vele. Új gazdája távolabbról figyelte kétségbeesett küzdelmét. Mikor úgy-ahogy lecsillapodott, odalépett hozzá.
– Jó. Vad vagy és bátor. Indulás.

Lovon utaztak. A messzeségben ott kéklett a hegy. Nyugodt óriás a városok felett. Camillus elismerősen bámulta hatalmas alakját.
– Mons Vesuvius – szólt egészen halkan csak úgy magának.
– Az Alvilág bejárata. Valahol arrafelé van, az egyik kénköves tóban – mutatott gazdája a messzi horizont felé. Camillus lopva ránézett, nem tréfál-e. De a zord trierarchus arca nem árult el semmit gondolataiból.
– Szeretnéd tudni mi fog veled történni ugye?
A tolvaj nem válaszolt. Abból csak nem származik baja. Várt.
– Még meggondolom, hogy a gályára tegyelek-e! Ha jól viseled magad, nem kerülsz oda, mert az a hely az Alvilág hetedik bugyra.
Figyelmesen nézte a tolvajt. Camillus lesütötte pillantását. Hol volt már a könnyelmű zsebes, az előző éjjel kitörölte vagányságát. Flavius helyeslően bólintott és tovább folytatta mondandóját.
– Bárki, aki a flottánál szolgál legyen az a legalantasabb elítélt bűnöző, vagy rabszolga, a hadsereg tagja lesz. Ehhez tartsd magad, mert felelőséggel jár. Evezősként fogsz ott dolgozni, de mielőtt elfoglalnád a helyed, elkísérsz a városba. Van ott egy kis dolgom. Nem akarok rendbontást rendben, Camillus?
– Úgy lesz uram.
– Caius Plinius Secundus flottájára kerülsz majd.
Camillus hitetlenkedve nézett fel rá. A kapitány elmosolyodott.
– Hallottál már felőle?
– Igen uram. Ő a flotta parancsnoka.
– Több annál. Tudós tiszt, neves ügyvéd és rendkívül művelt politikus. Nincs olyan feljegyzés, amit ne olvasott volna. Megtiszteltetés a közelében lenni. Ehhez tartsd magad. És most Camillus indulás! Az idősebb Plinius négyevező-soros pompás hajója vár


Pompeji
79. augusztus 23. délelőtt

Stabiae és Pompeji nem voltak messze egymástól. A lovak kényelmesen poroszkáltak a lankás, napsütötte dombokon. Körülöttük dalolt a természet, a A nap melegen sütött és a környező városokban nyüzsgött az élet. A nyár derekán különösen sok család jött le az északi városokból, hogy kipihenje magát, feltöltődjön. A hegy lábánál megbúvó házak, villák teraszain kedélyesen elbeszélgettek a rokonok, barátok, miközben rabszolgáik hűs üdítőket szolgáltak fel nekik. Az a kevés kutya, amiket gazdáik magukkal hoztak, most az árnyékban hűsöltek és lógó nyelvvel felügyelték a káráló szárnyasok népes seregét.
A négy városka központja azonban korántsem volt ilyen nyugodt. Stabiae, Pompeji, Herculaneum és Misenum a Vulcanalia hetek óta tartó ünnepi lázában égett. Égett és ezt szó szerint kell venni. Mindenütt máglyák lobogtak, körülöttük ünneplő tömeg. A rabszolgák felügyelete alatt pedig megannyi ketrecbe zárt hangosan csipogó csirke, vesszőkosárban vergődő hal és kipányvázott bikaborjú. Közöttük is a legkeresettebb a vörös szőrű példány volt, sokan egy vagyont is megadtak volna érte. Az állatokat az istennek szánták. Élő áldozatként szimbolizálta a valamikori emberáldozatot.
Éljenzés harsant fel a Fórumon. Valaki elővezetett egy háromnapos bikaborjat, igaz, az fekete volt, de ez alkalommal nem válogattak. A borjú hosszú nyálpaszományt fröcskölt szerteszét, ahogy bőgve húzatta magát.
Camillus és gazdája eközben leszálltak lovaikról a várakozó rabszolgákra bízták azokat és átvágtak a hullámzó tömegen. Az ifjú tolvaj szorosan újdonsült ura sarkában loholt, mert a szőke kapitány ugyancsak sietett. Tele tarsolyt nyomott a borjút megfékező ember markába és saját kezűleg fogta kötelét a továbbiakban. A tömegben álló katonák elismerően üdvözölték.
– Vulcanus! Nézz le gyarló népedre!
Szavait üdvrivalgás fogadta. Camillus szemben állt vele és a kapitány akkor baljával intett neki.
– Segíts nekem!
A tolvaj készségesen ugrott oda és ő is megragadta a kötelet. A borjú keservesen bőgött, lábait megfeszítette. A tömeg ekkor szétnyílt és ők meglátták a vidáman lobogó, embernyi magas máglyát. Vonszolni kezdték a vonakodó állatot.
Camillus még soha nem vett részt efféle ünnepségen és a tömeg mámora megszédítette. Már csak a lobogó lángokat látta maga előtt és érezte, hogy ereje nőttön-nő. Akár ölbe is kapta volna a mázsás állatot, ha megkérik rá. A kapitány ekkor kirántotta kardját és az ütemes skandálás közepette egyetlen szertartásos mozdulattal elmetszette a borjú nyakát. A friss vér telespriccelte ünnepi ruháját, arcát, és bőven jutott belőle a körülötte állókra is, akik felemelt kézzel fürdőztek benne. Akkor Camillussal ketten megragadták a tetemet és bedobták a vöröslő tűzfészekbe. A többiek pedig sorban utánuk tűzre vetették az élő madarakat és halakat.
Később, Pompeji leginkább kedvelt fürdőjében lemosták magukat és kissé megpihentek, mielőtt továbbmentek volna. Camillus fáradtan dőlt az egyik kis faun hátsójának miközben gazdáját hallgatta.
– Ez maga a mennyország. Nézz csak körül. A régi fürdő helyére építették, ami tizenhét éve a nagy földrengéskor összedőlt. Már csaknem befejezték az építést, a márványozást kell még helyenként kiegészíteni. Itt voltam az alapozásnál, sőt a régi maradványainak elhordásában is segédkeztem.
– Én akkor még pelenkás voltam – a tolvaj megmosta arcát.
– Azt mondtad, van egy húgod.
Camillus elkomorodott. Víztől összetapadt szempillái akár a csillagok sugarai, árnyékot vetettek vizes arcára.
– Valóban. Semmit nem tudok róla, a múlt éjszaka óta. Drusus embertelen dolgokat ígért be, ha nem engedek neki. Megtettem, amit kért, de a húgomat mégis elvitték! – fakadt ki dühösen.
– Sokat kell még tanulnod az emberi természetről. Drusus egyébként tegnap éjjel óta nem került elő. Na nem mintha bárkinek is hiányozna. Csak most létszámhiány adódott miatta.
– Nem én voltam. Amikor utoljára láttam, épen és egészségesen távozott.
– Amíg te a celládban kuksoltál és elvesztett ártatlanságod fölött keseregtél, valaki eltüntette a vén kéjencet, annyi szent.
– Mi ez az ünnep?
– Vulcanus tiszteletére tartják. A hellén istenek között Héphaisztosz a neve. A tűz, a vulkán és a kovácsmesterség istene. Ő készíti az istenek fegyverzetét. A sánta isten, Jupiter és Juno fia. Venus férje és Caeculus atyja. Ilyenkor máglyákkal ünnepelnek a rekkenő hőség ellenére, vagy talán titkon, pont azért. Ha felgyulladna egy-egy sátor, az lenne csak az igazi mulatság.


Copyright © 1998-2000. by Izolde Johannsen

Jelen könyv a szerzői jogi törvények hatálya alá esik.
Az író minden jogot fenntart, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. Az író írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.
A könyv bármely részletének közléséhez az író írásbeli hozzájárulása szükséges.

Vásárlás:

2014. november 1., szombat

I/Róma 7. fejezet - második rész




7. fejezet: Egy kenyér ára (második rész)

Herculaneum
79. augusztus 22. éjjel.

– Lucius!
A magas, elegáns utazóköpenyt viselő férfi megölelte az öreg librarist. A férfi örömmel viszonozta a szívélyes köszöntést aztán ujjaival végigsimította a belépő arcát. Aprólékosan futtatta végig orrán, ajkain és selymes, különös gonddal nyírt haján.
– Ennyi idő eltelt és te mit sem változtál! Szerencsés vagy. Kerülj beljebb jó uram!
– A régi szobám?
– Megvan még. Julilla hetente kiseperte a padlót és port törölt a polcokról. Mindig visszavárt. Most gyengélkedik. Egy leányka segít nekem, mert a vendégeket már nem győzöm egyedül.
– Akkor jó Luciusom ezentúl pihenni fogsz. A vendégeket átköltöztetjük egy másik villába. Egy ideig maradok.
Átfogta az egykori rabszolga keskeny vállát és alaposan szemügyre vette vonásait. A másik nem láthatta fürkésző tekintetét. Hogy megöregedett, az egykori kedves fiatal arcot ellepték a makacs és letörölhetetlen ráncok, hajdan gladiátorokat is megszégyenítő alakja mostanra megroskadt. Ötven éve, hogy felszabadította. Az egykori rabszolga Lucius Venidius Ennychus mostanra gazdag libertus lett. A 62-es nagy földrengésben sérült meg arccal előre elesett és mindkét szeme oly súlyosan megégett, hogy csak árnyakat látott, azt is csak fényes nappal. Asszonya Julilla, aki kegyetlen családja elől szökött el a vámpír hathatós segítségével, azóta gondozta lelkiismeretesen.
Bekísérte az öregembert a kis hálófülkébe és leültette a székre. Ő maga odalépett az ágyon heverő összeaszott kis testhez.
– Madárkám!
Az ismerős hangra megmoccant a lassan elfogyó anyóka és fáradtan fordította felé arcát. Ura ajkára illesztette ujját, amikor meglátta az eszmélő szempárban a döbbenetet. Julilla megértően bólintott és gazdája ekkor széket húzott ágya mellé.
– Hogy vagy kedvesem?
Julilla mozdulatlanul csodálta őt.
– Elfáradtam uram. Pihenni vágyom.
Halk, reszketeg sírás felelt szavaira. Párja zavartan törölgette könnyeit és magában motyogott valamit az istenek szeszélyes kedvéről. A ház ura ekkor egy pillanatra felkapta fejét és elmosolyodott.
– Itt van. Megérkezett.
A fiú nesztelenül bukkant fel az alacsony kis ajtóban. Lehajtotta fejét, elhaladtában megsimította az öregember vállát és óvatos léptekkel odasietett a párnákkal feltámasztott asszonyhoz. Nemesi ifjútól merőben szokatlan módon meghajolt előtte. Rabszolga mivolta oly erővel égett zsigereibe, amit nehezen vetkőzött le, még újjászületése ellenére is. A magas férfi ekkor finom kendőt vett elő és szótlanul átnyújtotta a fiúnak. Ő gombócot morzsolt belőle és észrevétlen megtörölte ajkait. Vérfoltos lett a selyem, így gyorsan zsebre vágta, úgy fordult vissza az anyókához. Julilla most hol az egyikre, hol a másikra nézett.
– Caspar!

– Korábbra vártalak.
– Éhes voltam.
Egymás mellett sétáltak végig a házon. Caspar udvariasan előreengedte mesterét aztán elköszönt tőle és a fürdőbe sietett. Atyja, ezalatt a mozaikos átriumban tanulmányozta az időközben összegyűlt levelezést, számlákat. Most letette a kis agyagtáblákat és elégedetten fordult körbe. Nagyon szép lett a ház. Terveit maradéktalanul teljesítették. Hálóterme nyerte el leginkább tetszését. Falait feketére festették, a gyertyák körben csodás árnyakkal gazdagították a szobrokat, szekrénykéket. S körben mindenütt könyvespolcok s azokon a az egyszínű bőrtokokban ott sorakoztak rendezett sorokban a felgyülemlett tekercsek, ameddig a szem ellát. Fia szobájában is a fekete dominált, padlózatán fekete–fehér mozaikdíszítés futott végig. Letette az agyagtáblácskákat. Valaki közeledett. Szívdobbanások. Gyengéd mosoly jelent meg szája szélén. Julilla volt az. Máris az ajtóban termett és felkarolta a remegő lábakkal csoszogó asszonykát. Ölben vitte be a fekete szobába és saját ágyára fektette.
– Nem fogott rajtatok az idő…
Megsimította a töpörödött arcot. Julilla csöndesen nézte. A valamikori szép fiatalasszony elveszett, csupán tekintetében derengett fel időnként. Ő megöregedett, gazdája ellenben továbbra is harmincéves maradt. Ahogy a gyönyörű gyermek is, aki most félig aludt a meleg vízben, éppúgy tizenöt éves, mint amikor utoljára látta.
– Istenek vagytok?
– Te mit gondolsz madárkám?
Julilla haloványan elmosolyodott. Mindig így szólította, amióta csak megismerte. Félénken bólintott.
– Jobb lesz így? – szinte csak lehelte a szavakat. Gazdája bólintott.
– Igen.
Aztán kieresztette agyarait. Caspar tekintetébe élet költözött, keze megfeszült a kád szélén. Már ott is volt az ágy mellett, amúgy vizesen és meztelenül. Mestere nem moccant, hátra sem fordult, csak csöndesen szólt.
– Fürödj nyugodtan. Julilla azt kérdezte istenek vagyunk-e.
– Mit feleltél atyám? – lihegte feldúltan.
– Azt, hogy te vagy Ganymedes.
Caspar lenézett a fekvőre. Az ő fogai is kint ragyogtak. Most odahajolt és megcsókolta a nőt, mintha csak fiatal szeretője lenne és nem elaggott matróna. Julilla sírt, és a csók után mutatóujjával megérintette az agyarát.
– Csodálatos vagy.
– Tudom – felelte szemtelenül, aztán már ott sem volt. Csak a víztócsa emlékeztetett előbbi jelenlétére.
Az öregasszony ekkor újra ránézett a vámpírra.
– Meg fogok halni?
A férfi végigsimította beesett mellkasát. Tenyere finoman megállt a dobogó szív fölött.
– Ma éjjel még nem.
Figyelmesen szemlélte. Homlokán felhő suhant át. Szemlátomást értetlenül üldögélt mellette.
– Mi a baj jó uram?
– Furcsa ez az egész. Látom a halált, de minden olyan ködös. Homályos és áthatolhatatlan. Mintha mázsányi kövek nyomnák. Füst és lángok takarják előlem a holnapot. Most aludj. Dolgom van. Hajnal előtt, majd visszaviszlek a szobádba, addig csak maradj itt.

˜ ™

Pompeji
79. augusztus 22. éjjel.

Caspar tiszta ruhában lépett ki az utcára. Felajzotta a látvány és most gyógyírt keresett vágyaira. Éhség és szerelem. Oly fiatal volt még. Emberi külsejében különösen, de még vámpírnak is. Kétszáz évével még csak most élte fiatalkorát. Vágyai együttesen tomboltak testében. A kihalt utcácskákon bolyongva időnként a házfalakat és a cégéreket kutatta. Elvitt néhány érmét magával és köddé vált a küszöbön, hogy utazzon.

A négy városka közül, itt Pompejiben szeretett leginkább mulatozni. A másik három, különösen Misenum inkább az atyjának kedvére való volt. Csöndes üdülő, gazdag főúri villák, elkényeztetett ifjak és ropogós asszonyok. Ő ennél vadabb dolgokra vágyott. Kikötőkben csavargott, kocsmai verekedésekben vett részt meghívatta magát leendő áldozataival és véres orgiákat csapott otthonukban. Reggelre a kövér és gazdag rómaiak férfiak és asszonyok egyaránt, emlékek nélkül ébredtek és látható jele az éjszakának csak combjaik hajlatában volt. A nyakukat éji szeretőjük, atyja szigorú parancsára békén hagyta. Azt meg, hogy mikor és hogyan harapták meg őket, az emlékezetvesztésnek köszönhetően soha nem tudták meg. Bár az elmúlt évek során Caspar megölt néhányat közülük, főként azt, aki túlságosan rosszul bánt rabszolgáival, vagy éppen vele próbált kegyetlenkedni. Mint ahogy a mai este is történt.
Egy ideje már figyelte a pökhendi, szadista őrt. Tudta, hogy a börtönök, dologházak és kuplerájok körül, mindig akad számára betevő falat. Caspar elméjében sajátos kép alakult ki az igazságszolgáltatás mibenlétéről. Bár minden élőlényt táplálékának tekintett, vérraktárnak vagy csak egyszerűen ízletes kedvtelésnek de voltak esetek, amikor emberi lényének emléke felülkerekedett éhségén. Ha választania kellett egy ártatlan és egy bűnös között, azonnal döntött és futni hagyta az előbbit. Drusus, elmélete szerint háromszoros halált érdemelt volna és csak azért nem rabolta el és kínozta még napokig akár egy eleven vágóállatot, mert szörnyen éhes volt. Máskor azonban már tett ilyet és kedvére való volt rájárni az ételre. Egy elhagyatott erdei kunyhó, egy kiaknázott bánya egy elfeledett rom, kiváló búvóhely volt. A lekötözött és legyengült emberi lényeknek végtelen órái maradtak, hogy megvallják bűneiket. Caspar ekkor úgy viselkedett, mint a fürkészdarázs, lebénítva tartotta áldozatait és azok még éltek de már tulajdonképpen haldokoltak. Csak míg a darázs elsődleges célja a szaporodás volt, a fiú nem gondolt erre. Még nem…
Drusus halála azonban így is elégtétellel töltötte el. Gyakorlatilag szétmarcangolta, akárha egy vadállat tette volna. Átharapta nyaki ütőerét, feltépte mindkét csuklóját és végezetül leteperve a földre harapásával egyben meg is fojtotta, lassan és kíméletlenül, miközben a forró bugyogó vér, elárasztotta minden pólusát. A férfi haláltusájában összekarmolta gyilkosa bőrét, egyhelyütt meg is harapta, de ő ezzel mit sem törődött. Mire hazaér, már begyógyulnak saját sebei. A vértől iszamós kövezeten heverő test már csöppet sem érdekelte. Egy olyan korban, amikor emberek ezreit mészárolták le az amfiteátrumokban puszta szórakozásból, nos akkor egy éhes vámpír vacsorája nem sok vizet zavarhat. Majd eltakarítják és ráfogják az erdőkben kóborló falkákra. Amúgy vértől gőzölgő testtel bemászott a hűs szökőkútba és lemosdott.
Az a billog! Még ennyi idő után is felidézte a múltat. Egy ízben egy idősebb nemes felismerni vélte a kort, amelyben Caspar emberként élt és az addig elbűvölő fiú azonnal kitekerte nyakát. A hullát félrehúzta egy sarokba és mint aki jól végezte dolgát, visszatért a mulatozók közé. Éjfél felé járt már az idő s a hangulat a tetőfokára hágott. Az éber vámpír figyelmét nem kerülte el a változás. Kezdett elfajulni az estély, s amikor túlságosan ismerős szavak hangoztak el jelenlétében, amikor a halandók tekintetében sötét, alantas vágyak jelentek meg, a gyermek viselkedése óvatossá vált. Letette serlegét, amelyből egyetlen kortyot sem ivott és félresöpörte a mellkasán kalandozó római nemesasszony puha, vaskos karját.
– Kicsikém… – nyűgösködött a felajzott nő és csókra csücsörítette ajkát. Caspar elfordult tőle. Tizennégy élővel volt összezárva. Hét férfi, hét nő. A vámpír megragadta a korsót és a földre loccsantotta tartalmát. Áldozat az isteneknek. Bocsánatkérés Hádész felé, amiért ellopni készül a halandók lelkét. Ezek után lekapott egy fáklyát, eloltotta és lefelé fordította. Ott füstölgött kecses ujjai között s ő szelíden álldogált a szájtáti tömeg előtt.
– Fizessetek az égieknek – szólt csöndesen. Nagy nevetés tört ki. Mit akar ez a suhanc tőlük?
– Telepedj vissza szép gyermek és élvezd, hogy kényeztetnek – kacagott egyikük és felkapott egy szőlőfürtöt.
– Nem tisztelitek az isteneket.
– A földi gyönyöröket tiszteljük! Minek áldozzunk a láthatatlan isteneknek, ha itt vannak közöttünk ezek a szépasszonyok? Az ő lábaik előtt szívesen áldozunk – nevettek. Caspar felhúzta szemöldökét. Ám legyen.
– Nióbé is elbizakodottsága áldozata lett. Önmagát isteni rangra emelte és áldozatot követelt.
– Ki az a Nióbé? Valami hellén hetéra?
Caspar nem zavartatta magát.
– Még Antoninusz mesélte nekem a történetet. Létó meglátta, hogy üres maradt az oltára és elpanaszolta gyermekeinek a thébai királyné elbizakodottságát. Tizennégy gyermekét az ő két isteni magzata elé merte helyezni. Apollón és Artemisz erre nyilat ragadott. Az idősebb királyfiak Iszménosz és Szipülosz a mezőn lovagoltak, amikor lesújtott rájuk az égiek haragja. Phaidimosz és Tantalosz a küzdőtéren birkóztak amikor egyszerre sikoltottak fel és rogytak össze. Alphénórt, Damaszikhthónt és Ilioneuszt sem kerülte el a bosszú végzetes nyila.
– Maradt még leánya épp elég! – kiáltott közbe valaki. Caspar szórakozottan fordult felé.
– Igaz. Csakhogy a nyilak elől ők sem menekülhettek. Hat leánya hevert már holtan és csak a legkisebb volt még életben. Nióbé a köpenye alá bújtatta, de hiába. Artemisz ott is utolérte. A thébai királyné ekkor a fájdalomtól kővé vált.
– Szép mese volt fiú, de most már hallgass! Inkább vesd le a ruhád!
Caspar ekkor letette a kialudt fáklyát és az ajtó felé indult. Behajtotta és a reteszt finoman rázárta. A vidám beszélgetés, nevetés, évődés fokozatosan elhalkult. A halandók meglepetten néztek egymásra. Mit akarhat tőlük ez a különös gyermek?
– Mindent tudok rólatok. Mintha csak nyitott könyvet olvasnék.
Bosszúsan hümmögtek. De a gyermek nem zavartatta magát, hanem ezüstöt szóró tekintetét ráemelte a hozzá legközelebbi asszonyra.
– Te elveszejtetted két férjedet. Na persze okosan, apránként adagolva a mérget, nehogy feltűnjön. A melletted fekvő bájos hölgy mindennap véresre korbácsolja germán rabszolgáját, mert a birtok ura vele hál és ő azt hiszi szereti a rablányt. Ti ketten, – kissé jobbra fordult és ezúttal két férfire mutatott, – szövetkeztetek az idősebb apja megöletésében, hogy a vagyonhoz férhessetek.
– Hazudsz!
A kiáltás erőtlenül hullt alá. Odalett a könnyed hangulat, a móka és kacagás. Ránézett a kiáltóra. Halottsápadt arc fordult felé.
– Te akár a kakukk, beférkőztél a téged örökbefogadó családba és belemartál az etető kézbe. Azt fontolgatod, hogy bérgyilkost fogadsz és lemészároltatod a családot, mert véleményed szerint téged illet a vagyon.
– Megöllek kölyök! Ezért rútul megfizetsz!
De dühtől fröcsögő szavainak nem volt erejük. A fiú elmosolyodott. Mind bűnös volt egytől-egyig. Ezért hallgatnak. Ezért rettegnek. Tudják, hogy igaza van.
– Ki kezdi? – kérdezte halkan. Nem értették.
– Melyikőtök lesz Iszménosz? – szólt újra és kivillantotta fénylő tépőfogait.

˜ ™

– Nézzétek ki jött el hozzánk!
Mélyen meghajolt és elnéző mosollyal tűrte a rárepülő leányok rohamát. Valóságos hölgykoszorú vette körbe. Csacsogva, édesgetve vezették a szalon felé, ahol szinte egymás kezéből tépték ki, csókolták, ölelték ahol csak érték.
– Atyádat hol hagytad gonosz gyermek?
Kedveskedő hang szólt most hozzá. A lányok azonnal kihátráltak, epekedő vággyal ugyan, de engedelmesen. Otthagyták őt a pamlagon. Caspar nem válaszolt, hanem hátradőlt, a támlának támasztotta fekete fürtös fejét és várt. A függönyök félrelibbentek és a belépő zöld bársonyruhás, érett szépség lassú, ringó léptekkel közeledett felé. Egyetlen aranymedál díszítette csupán dús keblét. Mezítláb jött.
– Itt?
Caspar némán bólintott. A következő pillanatban már az ölében ült az asszony és a pamlagnak szegezte karjánál. A fiú dacosan nézett vele farkasszemet és akkor a nő gyönyörű ajkai résnyire nyíltan láttatni engedték ragyogó agyarait.
– Hiányoztál, kedvesem…
– Vigyázz! Idősebb vagyok nálad – hördült fel sértődötten Caspar, de ez is része volt a játéknak. A nő turbékoló kacagással válaszolt és amikor a gyermek is kieresztette agyarait, incselkedő csókot nyomott szájára. Caspar egy pillanatra eltolta még magától.
– Lássuk, mit tanultál, amióta nem láttalak! – morgott színtelen hangon.
Messalina beleharapott a fiú erős nyakába, aki tágra nyílt szemekkel bámult fel a kéklő égboltot mintázó mozaikokra, miközben sötét vére végigfolyt mellkasán és eláztatta szépen hímzett nadrágját. Az asszony kiemelte agyarait a mély szúrt sebekből s ezzel gyönyörrel kevert kínokat okozott szeretőjének, a megkapó szépségű fiú most akár a támadni készülő oroszlán, felhúzott ajakkal viszonozta a fájdalmas köszöntőt. Messalina ápolt körmeit végighúzta a fekete tűzzel égő tetoválásokon és Caspar fölé kerekedett a pamlagon gyilkos indulatokkal szívében.
– Kit akarsz? – kérdezte a nő miután eltolta magától. Ajkuk vérben úszott. Caspar éhsége csöppet sem csillapodott, tekintete egészen sötéten égett sápadt arcában.
– Az egyiptomi leányt.
– Már nem dolgozik itt. A kocsmában van. Gyermeket vár.
A fiú megnyalta hűvös ajkait.
– Mennem kell.
A nő gyengéden megsimogatta feldúlt arcát.
– Ne ölj újra! – figyelmeztette. – A börtönőr hulláját messzire kellett kivinni a tengerre.
– Köszönöm.
Most megint emberi arcukat fordították egymás felé. Caspar csókot dobott felé tenyeréből és már ott sem volt.

A kikötő mólóján álldogált. A tenger hangosan morajlott, fekete hullámokat öklendezve a partra. Őt magát is sós vízpermet terítette be, minden egyes alkalommal. Csapzottan és hidegen állt, ellenkezés nélkül tűrte a természet szeszélyét, ahogy lemosdatja. A halk emberi kiáltást először elnyelte a szél. Kifinomult érzékei és a friss vér ígérete láttatta meg vele a kiáltozó nőt. Egy a kikötőben üzekedő szajha volt, kiéhezett, vékonyka teremtés. Észrevette a magányos ifjút és remélte, hogy elcsalhatja egy rövidke pásztorórára. Ujjait morzsolgatta, ahogy várt rá. Caspar emberi léptekkel közeledett, nem akarta idejekorán elijeszteni.
– Jó uram! Társaságot keresel? – vacogta riadtan. Egyszerre félte és várta a választ. Bal szeme alatt fekete karika ékeskedett, egy néhány nappal ezelőtti szerelmi vallomás.
– Mit kérsz érte?
– Egy karéj kenyeret – hebegte a nő és akár az éhező kutya, egészen vad tekintettel nézett rá. Caspar arca érzéketlen maradt, de megrohanta egy emlék. Emberi életének egy villanásnyi epizódja és fájdalom marcangolta mellkasát.
– Menjünk kicsit odébb. A halászkunyhók irányába – morgott csöndesen.
A szajha engedelmesen követte. Nem is sejtik, hogy a halál társaságában ballagnak, tűnődött a vámpír, és ahogy a vékony karok nyaka köré kulcsolódtak, magához vonta a nőt.
– Nézz rám! – súgta hátborzongatóan halk hangon.
– Nézlek…
– Reggelre elfelejtesz. Soha nem találkoztunk. A gesztenyeárus asztala előtt várakoztál.
– Igen, ott vártam – suttogta engedelmesen. Szemére, akár fényvesztett fátyol, úgy hullott a feledés. Caspar végigsimította nyakát, arcát, bal kezének ujjaira tekerte hosszú barna haját. Harapása megborzongatta a vállait ölelő nőt, aki hamarosan aléltan roskadt ölelésébe. A két test csaknem eggyé vált, majd a fiú karjába kapta az ájult teremtést és egy félreeső sikátorban óvatosan a földre fektette. Bezörgetett az ajtón és eltűnt az utcácskából.

Copyright © 1998-2000. by Izolde Johannsen

Jelen könyv a szerzői jogi törvények hatálya alá esik.
Az író minden jogot fenntart, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. Az író írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.
A könyv bármely részletének közléséhez az író írásbeli hozzájárulása szükséges.


2014. október 25., szombat

I/Róma 7. fejezet - első rész

7. fejezet: Egy kenyér ára (első rész)

Stabiae
79. augusztus 22. éjjel

A Necropolisra leszállt az éj. Ilyenkor már teremtett lélek sem járt a szent városkapuk környékén. Senki se háborgatta a holtak nyugalmát. Ha mégis akadt oly vakmerő, annak az éber őrök társaságában kellett kivárnia a napfelkeltét. Mint az előző éjjel a sírokat fosztogató testvérpárnak. Camilla és Camillus a tolvaj ikerpár most megrettenve várt az ítéletre. A fiút nem kétséges, hogy erős testfelépítése miatt gályarabnak szánják, a flottának nagy szüksége van a friss evezősökre, de a lányra talán még ennél is rosszabb sors vár. Már eljött egy szikár, alattomos tekintetű kereskedő feleségével, hogy szemügyre vegye. Mindenki tudta róluk, hogy bordélyt tartanak fenn az üdülővároska egyik félreeső utcájában.
Camillus az udvar felőli zárkák egyikében lett elszállásolva. Őrei a lehetőségekhez képest kényelmes, egyszemélyes „villába” tették. A hirtelenszőke zsebmetsző mókás történeteivel elérte, hogy viszonylagos biztonságban legyen. Húgát azonban belökték a hangoskodó és erőszakos lotyók közé, akik percnyi nyugalmat nem hagytak a törékeny, kékszemű leánynak. Csak miután Camilla rögtönzött kis bemutatót tartva lelopkodta fülbevalóikat és még bebodorított hajuk sem rezdült, csak akkor enyhültek meg iránta. A börtönőr aznap este a kövér Drusus volt. Ott állt a női zárkával szemben és élénk képet festett a vihogó nők közt üldögélő leánynak a városi férfiak étvágyáról. Éppen a kutyákkal előadott ágyjelenetnél tartott, amikor odakint megzörgették az ajtót.
Camilla ekkor végigheveredett a padon és oldalára fordulva aludni próbált. Drusus végigkocogott a folyosón és amint elhaladt a fivér cellája előtt, rávágott a rácsra botjával.
– Fiacskám! Ha visszajöttem, meg kell motozzalak, nincs-e nálad elrejtve néhány gyűrű, vagy fülbevaló – harsányan felröhögött. A zárka sarkában üldögélő ifjú éppen csak odafordította fejét a pökhendi hangra.
– Ki az ilyenkor? Éjjel van! – az őr megvakarta tarkóját. Nem szívesen hagyta ott a formás utcalányokat, akik között a legidősebb is alig múlt huszonkettő.
– Lepidus! Engedj be. Odabent hűvösebb van.
Társa alaposan megizzadva lépett be a belső térről.
– Mi történt?
– Néma csönd és unalom. Kis barátunk csak üldögél akár egy szárnyaszegett pacsirta.
– Majd dalol holnap a gályán. Na eredj. Reggel elengedjük a ribancokat. Kell az erős kéz, nehogy letapossák egymást a nagy igyekezetben – hahotázva csapkodták egymás vállát.
– Jó megyek már. Csak beköszönök a kis tolvajhoz. Lehet, hogy többé nem látom a helyes kis pofáját.
Camillus az ajtó nyitásakor gyorsan talpon termett és ugrásra készen várt. Drusus kezében rövid korbáccsal közelített hozzá.
– Lassan a testtel barátocskám. Ha nem engedsz, a húgod bőre bánja.
– Egyszer még megfizetsz ezért kövér disznó – szólt dühödten a tolvaj. Ledobta ingét.
– Tovább! – intett az őr és behajtotta az ajtót. Tudta, hogy társa hamarosan felbukkant az ajtónyílásban. Lepidus tartotta a száját, cserébe viszont azt kérte, hogy nézhesse kis műsorukat. Drusus ezúttal sem csalódott, a földön elnyúló fénycsíkba hamarosan árnyék vegyült és amikor végül kimerülten előtántorgott, Lepidus tele bőrtarsolyt nyomott markába.
– Kár, hogy holnap elviszik.
– Az. Nagy kár. A húgát is kipróbálhattuk volna.
Fütyörészve haladt végig a kihalt utcákon. Kócos haja szanaszét meredezett koponyája két oldalán. Nem akadt asszony a kis üdülővároskában, sem annak hatósugarában, aki önként az övé lett volna. De Drusust ez már rég nem zavarta. Meglelte a módját, hogyan elégítse ki vágyait, méghozzá következmények nélkül. Ugyan ki ad egy bebörtönzött tolvaj, koldus vagy pénzhamisító panaszszavára? Hazafelé tartott. Jobbra fordult, és hamarosan a Fórum elhagyatott, nappal oly nyüzsgő terein lépdelt.
A mézárus alacsony ajtajától ekkor sötét, könnyű árnyék vált el. A hold magasan járt és nagyrészt körbevilágított a téren. A szökőkút kerek káváján megült fénye. Az árnyalak éppen oda igyekezett és ahogy belépett a fénypaszományba, a köpcös őr szíve nagyot dobbant. Sunyi pillantással körbekémlelt de néhány girhes macskától eltekintve egyedül voltak. Kihúzta magát és kissé táncoló léptekkel közelebb araszolt.
A karcsú fiútest félig háttal neki, áthajolt a szökőkút peremén és baljával a vizet fodrozta. Ujjai nyomán ezüstös vízpermet szakadt fel és apró gyöngyökkel szórta tele éjfekete fürtjeit. Szívszorítóan szép arcéle elmélyült figyelemről tanúskodott. Látszólag észre sem vette a háta mögé kerülő férfit. A börtönőr halkan letekerte övéről a korbácsot. A fiú félmeztelen válla megfeszült a halk surrogó hang hallatán, de még nem mozdult. Széles hátát különös tetoválás díszítette. Elfordult kissé, így elölről is látható lett pompás alakja. Ahogy a fény átcsorgott jobb mellkasa felett egy billog tűnt fel, aztán újra a sötétbe veszett. Tehát rabszolga! Drusus arca eltorzult az elégedett vigyortól.
– Nagy hibát követsz el szép gyermekem! Egyedül bajos kódorogni az éjszakában.
– Igazad van. Egyedül valóban veszélyes.
Hangja érettebb volt, mint kinézete. Megfordult és most kezével háta mögött megtámasztotta magát, hetykén farkasszemet nézve a férfival. Lábát szétvetette, hasa alatt sejtelmesen borult árnyékba díszes övvel díszített nadrágja. Fejét kissé oldalra billentette és kócos hajának függönyén át nézett fel a férfire. A hold továbbkarikázott fölötte és vékony fehér selyembe burkolta arányos alakját. Drusus mintha álmodna, még közelebb jött. A fiú orrcimpái megremegtek az őr mozdulataira.
– Minek az? – a korbácsra villantotta fekete szemét.
A kérdésben bujkáló rosszallás hallatán az őrben felébredt a gyanakvás. A fiú izmos volt és fegyvertelen. De talán éppen testi ereje az, ami megvédheti akárkitől. Talán tovább kéne mennie. Ám az a fürkésző, koravén szempár nem eresztette. Nem bírta kihagyni a kedvező alkalmat. Újra csak végigmérte, szinte levetkőztette. Bizonyára elkóborolt otthonról, éhes és fáradt. Nem lehet több, mint tizenhat éves. Még a szakálla sem serkent, mellkasa csupasz volt, ahogy végtagjai is. Ebben a korban a legvonzóbbak. Drusus csak tudta, sok rabszolga eladta már neki gyermekét, a szabadság reményében.
– Móresre tanítja a rendbontókat – válaszolt végül rekedt hangon.
– Én annak látszom? – a finom arcon különös mosoly suhant át. Barbár motívumok díszítették bőrét és egy bőrszíjra fűzött medál. Ahogy karjait összefűzte mellkasa előtt, a minták előtérbe kerültek. Honnan jöhetett?
Drusus most egészen kiengedte a korbácsot. Friss vérnyomok tarkították. A fiú ajka megremegett. Az őr azt hihette, hogy sajnálatból.
– Gyere szépen közelebb! – intett vaskos, izzadt karjával. Nem szerette, ha alkalmi szeretői sokáig kéretik magukat.
– Örömmel.
Már előtte is állt, olyan gyorsan, hogy a férfi csak egy kis suhanást érzett maga mellett. Egyforma magasak voltak. Jól láthatta a vértelen ajkakat, melyek ezüst fénnyel égtek előtte. A fekete szemek mélyén vak sötét derengett fel, sötét és düh. Bőre akár a márvány hideg és selymes. Szerette volna megérinteni… Ám ekkor ujjai közül egy kérlelhetelen erő csavarta ki a korbácsot, majd ugyanilyen gyorsan átvetette nyakán és alaposan meghúzta.
– Hiába nem tanultok ti rómaiak! Figyelek titeket immáron több mint kétszáz éve és nem változtok. Megkínozzátok a gyengébbet, elveszitek életét, ha úgy tetszik. Ellopjátok javait, rabságba vetitek – itt egyetlen mozdulattal megcsavarta karját, a csontok roppantak akár a száraz gally, ugyanakkor befogta száját és a férfi sikolya csupán egy halk nyögésnek tűnt a csöndben.
– Csak egy okot mondj, hogy ne öljelek meg… – sziszegte fülébe. Keze között vergődött, rángatózott az őr. Arca már lilásvörös volt a korbács szorításától. A fiú most végre szemtől szemben állt vele. Elmélyülten tanulmányozta a kövér vonásokat, majd elmosolyodott. Az őr akkor halálos rettegésében felhördült, és rángatni kezdte fejét. A gyermek meg sem rezdült, úgy tartotta baljában a nála sokkal termetesebb testes férfit, akár egy macskakölyköt.
– Sajnálom, hogy nem tudtál megfelelni erre az egyszerű kérdésre. Nincs második lehetőség. Nálam nincs!



©Izolde Johannsen

1998-2000

Jelen könyv a szerzői jogi törvények hatálya alá esik.
Az író minden jogot fenntart, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. Az író írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A könyv bármely részletének közléséhez az író írásbeli hozzájárulása szükséges.

Vásárlás: